Néhány napja álmodtam. Nyomasztó álom volt, és annyira valóságosnak tűnt, hogy ébredéskor nem tudtam, van-e okom a félelemre.
Az némileg homályban maradt, ki vagyok, vajon önmagam-e, vagy más. Az elején láttam, hogy egy fiatal fiú féltékenységből, irigységből vagy az erkölcsök miatti túlbuzgóságból két lányt is lelő. Nem derült ki pontosan, mi volt a gyilkosságok indítéka. Asszonyok egy csoportja elkapta a fiút. Nem tudom, köztük voltam-e, de mindent láttam, tudtam. Nagyon vallásos asszonyok voltak.
Vonatra tették-tettük a foglyot, azzal a szándékkal, hogy az igazságszolgáltatás kezére adjuk. A tett színhelyén nem volt rendőrség, vagy nem bíztunk benne, nem derült ki. A foglyot két-három asszony őrizte a vonaton. Beszélgettek vele. Meg akarták érteni a tettét? Vagy a térítés volt a céljuk?
Mikor a városunkba értek a fogollyal, ahelyett, hogy átadták volna őt a rendőrségnek, úgy döntöttek, hogy megbocsátanak neki. Vettek neki egy másik vonatjegyet, hogy tovább utazhasson, szabadon. Nem beszélték ezt meg senkivel, csak megtették.
Mikor tudomást szereztem róla, úgy éreztem, nem vagyok többé biztonságban. Elkezdtem attól rettegni, hogy a gyilkos visszajön a városba és gyerekeket fog ölni. Csak akkor tudatosult bennem, hogy gyerekeim vannak. De nem tudtam semmi egyebet róluk, csak, hogy léteznek, és még nagyon kicsik.
Aztán felébredtem. Féltem újra elaludni, annyira nyomasztóan hatott rám a fenyegetettség érzése. A megbocsátás ostobasága? A vakbuzgóság?