Napközben olykor levelezem a kedvenc tanítványommal. Deák úrnak nevezem. Ő meg dokinéninek szólít. Persze csak négyszemközt. Próbálkozott a kedvesnővérrel is, de azt mondtam, ezzel ne gúnyolódjunk. Elnézést kért és visszakozott. Nagyon kedves, sőt, figyelmes. Szünetben mindig meghív egy kávéra. Mindenki más a vállalati kávégépből szolgálja ki magát, de ő azt ki nem állhatja. Úgyhogy behozott magának egy tisztességes gépet, ahogy ő nevezi.

Levélben sokkal oldottabbak vagyunk, mint személyesen. Van köztünk valami feszültség. De mikor biztos távolságban tudjuk a másikat, bizalmasabb hangot ütünk meg. Ő nagyon visszafogottan fogalmaz a saját családjával kapcsolatban. A kislányáról persze mesél. De a házasságára csak utal néha.

Megkérdeztem, miért vállaltak gyereket. Hogy közösen döntöttek-e vagy csak megtörtént. Azt mondja, közösen döntöttek. Őt nem kellett győzködni, számára természetes volt, hogy akar. Talán nem pont akkor, amikor bekövetkezett. De ha a tökéletes pillanatra várunk, az úgyse jön el. Így történt, és jól is van így. És vállalna még egyet? Egyelőre nem. Egyikük sem szeretne. Ugyan beszéltek róla, de valahogy... Értem. Nincs olyan állapotban a kapcsolatuk.

Vajon a miénk olyan állapotban van-e? De mi csak gondolkodunk rajta.