Kata a jelek szerint nem tudott egyelőre semmit kitalálni a vérfeministával kapcsolatban, mert a mai próbaadáson ő is ott volt. Szerintem mindenkinek herótja van tőle. Kezdte azzal, hogy ő nem hagyja magát kisminkelni. Mindenkit kifestenek, ha adásba kerül, még a férfiakat is. De vérfeministának derogál. Ha ő hülyén akar kinézni ... Én élveztem, hogy sminkelnek. Egy meleg kozmetikus csinálta, nagyon kedvesen és hozzáértéssel. Közben cseverésztünk. Tetszett neki a habitusom, már a rendi ruhámra gondolok, és megkérdezte, lehet-e ilyet jelmezkölcsönzőből is szerezni. Mert ő fel szokott lépni transzvesztitaként valami klubban. Szörnyülködnöm kéne? Jókat nevettem.
A vérfeminista tehát duzzogva érkezett a stúdióba, és mielőtt elindult volna a felvétel, folyamatosan azzal szórakoztatott mindenkit, hogy fojtott hangon szidta a technikai személyzetet. Persze csupa pasi. Világosító, hangtechnikus, meg ki tudja, mi minden. Annyira nem volt halk, hogy ne vették volna az adást a jóemberek. Kezdtem attól tartani, hogy verekedés lesz.
Aztán beengedtek a stúdióba, leültettek minket heverőkre, fotelekra, felcsiptették a kis mikrofonokat, nálam alig találtak helyet a rendi ruhán, ahová feltegyék, végül a fityulámra aggatták valahogy. Lehet, hogy elég hülyén néztem ki, mint az operettszínháziak, akiknek a homlokára ragasztják a mikrofont, nehogy leessen ugrabugrálás közben.
Az elején nagyon feszült voltam, de hamar elfeledkeztem az izgatottságomról, mert Katának sikerült jó beszélgetést generálnia. Persze azzal kezdtük, hogy mindenki magáról mesélt egy kicsit, Kata meg belekérdezett. Nagyon klasszul ment a dolog, én kerültem sorra utolsó előttiként.
A hétköznapjaimról faggatott, nem arról, hogy miként lettem szerzetes. Mit csinálunk, ha se nem imádkozunk, se nem eszünk, se nem dolgozunk? Amikor csak vagyunk? Semmi különöset, amit mások is. Meglehetősen sok időt töltünk egyedül. Én szeretek beülni az üres kápolnába. Nem feltétlen imádkozni, csak úgy ott lenni. Németországban hozzá voltam szokva a túrázáshoz is. Szikrázó napsütésben, ködben, szélben, hóban, bármikor nekiindultunk.
Idehaza rászoktam, hogy szombatonként lemegyek a gimi tornatermébe egy kicsit megmozgatni a tagjaimat. Egész héten ülő munkát végzek, rámfér. Ezúttal az egyébként kimenős bentlakók közül csatlakoztak páran. Az egyikük nyáron járt valami modern női tornára, bemutatott néhány gyakorlatot. Jól megfeszítettük az izmainkat, most fáj is mindenem. De kellemesen elfáradtam. Van tornaruhám? Vagy tréningem? Mackónadrágot használok ilyenkor. Ezen valahogy mindenki elcsodálkozott.
Kata megkérdezte, hogy tán fürdőruhám is van-e, mire rávágtam, hogy igen. Miért ne lenne? Novícia koromban én is csodálkoztam rajta, hogy ez nem tilos. Annó maga a novíciamesternő adta kölcsön a saját dresszét, mikor nyáron a rend úszómedencéjében szerettem volna fürdeni. Szép nyár volt, rengeteg málnát szüreteltem és rengeteget úszkáltam. (Kár, hogy azt a rendházat azóta felszámolták és eladták. Nem tudták fenntartani.)
A vérfeminista került sorra utoljára. Mikor hozzá értünk, nem bemutatkozást hallottunk, hanem hadüzenetet a társadalom egészének. A fürdőruhás sztorimtól egészen oldottá vált hangulat hirtelen megfagyott. Kata nem tudott bánni a nő agresszivitásával, hiába próbálta megszakítani a szófolyamot, nem sikerült neki. Kínos feszengés lett a vége. Teljesen elrontotta az adást. Valóban meg kéne tőle szabadulni.
