A frász jön rám, mikor valaki megragadja a karomat az utcán. Teljesen zsigeri reakció, mindjárt konstatálom, hogy az illető nem akar megtámadni. Mégis visszahőkölök, és ráüvöltök, hogy hagyjon békén. Csak akkor nézem meg jobban, hogy kivel van dolgom. Egy kábé 180 centis, jóalakú, ráadásul egész helyes pasi áll előttem, és mosolyog. Nem tenyérbemászóan, hanem kedvesen. De hát ismernem kéne valahonnan? Mert úgy tesz, mintha régi haverok lennénk.
Apácaruhában vagyok, csak nem kezd ki velem egy ismeretlen? Ennek aztán semmi értelme nem lenne. Kérdőn nézek rá. Persze a karomat elengedte már.
- Csak semmi pánik, nem akarlak bántani - mondja.
Mi van, még tegez is? Tehát ismerem?
- Tudnom kéne, kihez van szerencsém? - kérdem semlegesen, se tegezve, se magázva.
- Ahhoz, akit hagytál egy órát várni egy bizonyos kávézóban a múltkor, Cippora. Vagy szólítsalak Letíciának?
Ennél jobban már nehéz lenne meglepődnöm. De legalább a külsejét illetően nem hazudott, elhiszem róla a futást meg a fekvőtámaszokat.
- MC? Honnan a fenéből?
- Honnan tudom, ki vagy?
Bólintok.
- Van egy kis időd? Bepótolhatnánk a kávét.
