Ricsi taxit hívott nekem. Most már rohanjak. Hirtelen olyan távoli volt. Szinte szomorú. Még egyszer elnézést kért. De nem tudom, pontosan miért. Azért, mert lerohant? Vagy azért, mert olyan gyorsan elélvezett? Azt hiszem, nem így tervezte. Másképp szerette volna. De nincs semmi baj. Én nem bánom. Talán bánnom kéne.

Valóban nem volt érdemes annyira sietni, Angéla még a vajúdóban. Judit élénk beszélgetésbe bonyolódik egy másik asszony rokonaival. Szinte feleslegesnek érzem a jelenlétemet. Biztosra veszem, hogy Angéla nem engem fog hívni. Reménykedem is benne. Judit elnézést kér az idegenektől, átül mellém.

- Jó, hogy itt vagy, Leti. Angéla bármikor bekerülhet a szülőszobára.
- És kit szeretne maga mellett? Mondta?
- De hiszen téged kért meg rá.
- Az régen volt. És szerintem nem valami jó ötlet.
- Eddig egy szóval se mondta, hogy már nem szeretné, ha te mennél be.
- Akkor miért téged értesített?
- Mert hozzánk fog jönni a gyerekkel.
- Hozzátok?
- Igen, a házunkba. Így egyeztünk meg.
- Örökbe fogadjátok a babát?
- Ez egy kicsit bonyolult történet. Akartam is veled beszélni róla. Csak még nem jutott rá idő.
- Sejtettem, hogy valamit megbeszéltetek. Gondoltam, a lakást akarjátok odaadni neki. Már gondoskodtam másik szállásról.
- De Leti, erről szó se volt.
- Nem baj, úgyis túl régen foglaltam már ott a helyet. Így kiadhatjátok.
- Történt valami, amiről nem tudok?

Megvonom a vállam. Agapét és Benedictát az ilyesmi mindig idegesítette.

- Semmi különös. Csak túl soká maradtam ott. Ideje, hogy a magam lábára álljak.
- Nyugodtan maradhatsz. Ha úgy érzed, fizess egy jelképes lakbért.
- Nem, nem, kedves tőled, de döntöttem. Nagyon hálás vagyok a segítségetekért. Sose fogom elfelejteni.
- Jól van, ha gondolod. Nem akarok erősködni. Bár úgy érzem, neheztelsz rám. És nem értem, miért.
- Nem neheztelek.

Nyílik az üvegajtó. A múltkor is látott szülésznő. Angéla kísérőjét szólítja. Felveheti a műtősruhát és bemehet. Műtősruhát? Nem értem, miről van szó. De Judit már adja is a csomagot.

- Ez a kötelező viselet. Még a lábadra is fel kell húznod egy mamuszt.
- Biztos, hogy én menjek? - próbálkozom még egyszer.
- Biztos. Angéla téged vár.

Egy kis szobába vezetnek, hogy felvegyem a zöld ruhát. A szülésznő megvárakoztat. Nem tudom, telefont be lehet-e vinni. De becsúsztatom a zsebembe. Aztán végigmegyünk a folyosón. Az egyik helyiségben valaki kiabál.

- Nem bírom, én ezt nem bírom, nagyon fáj!

Szörnyű rossz hallani. És most csak hallom. Nemsoká látom is.

Angéla már a szülőágyon fekszik. Nyújtott lábbal. Egyelőre semmi nem történik. Odamegyek hozzá, ügyetlenül megsimogatom az arcát. Elmosolyodik. Kérdi, Judit odakint van-e. Váltunk pár szót, de látom, nincs kedve beszélgetni. A szülésznő utasít, hová üljek. Szerencsére onnan nem fogok látni semmit. Én csak Angélával foglalkozzam. Csak tudnám, ez miben áll. Hogyan foglalkozzam vele?

Aztán lassan ráérzek. Nagyrészt semmit nem kell tennem. Néha egy korty vizet adok. Vagy segítek Angélának a megfordulásban. Rossz, mikor látom, hogy átjárja a fájás. De jó, ha túlvan rajta. Kicsit elalszik. Mi mást tehetnék, imádkozom. Órákat ülni valaki mellett, aki alig szól hozzánk ... Aki nincs magánál általában ... A szülésznő is ki-be szaladgál, a doktornő is csak néha néz be. Bőven van időm gondolkodni és imádkozni. Csak az zavar, hogy a reggeli szeretkezés képei folyton bevillannak. Az imák kellős közepén.