Megrökönyödve néz rám. A szemét forgatja. Felsóhajt.
- Honnan veszed ezt, Panni?
- Csak megkérdeztem.
- De hogy jut egyáltalán az eszedbe?
- Sokminden az eszembe szokott jutni.
- Igen, ezt tudom.
- Nos?
- Nos, mi? Hogy csalódtam-e benned? A múltkori miatt? Épp ellenkezőleg. Pontosan ezt szerettem volna már régóta.
- Komolyan?
- Nem, komolytalanul.
Nevetünk.
- Nézd, ha valaki, én pontosan tudom, miket kell leépítened magadban. Ezért nem is erőltettem. De vágytam rá.
- Sose említetted.
- Nem vagyok az a kibeszélős típus, tudod.
- Tudom.
- Gondoltam, majd csak belelendülsz egyszer. És lőn.
- Nekem ez olyan ... furcsa.
- Az elején kicsit furcsa. De nem rohanunk sehová. Rengeteg időnk van.
- Rengeteg időnk?
- Amennyit csak akarsz.
Tudom, hogy ez nem ígéret. A rengeteg idő annyira viszonylagos.
- Türelmes leszel?
- Persze. Eddig is az voltam. És nagyon megérte.
Sokatmondóan mosolyog. Ebbe a rejtélyes, kópés mosolyába szerettem bele.
