Nem mondhatnám, hogy a házasság a legnagyobb álmom. De azt sem, hogy nem gondolok rá soha. Lehet, persze, hogy sokkal többet kellene gondolnom rá. Mert mégiscsak bűnben élek. De ez egyre kevésbé nyugtalanít. Távolodom mindattól, amiben korábban annyira határozottan hittem. Ricsi helyett nem tudok elképzelni mást. Ő pedig határozottan elutasítja a házasság gondolatát. Nem miattam: elvből. Bár rég nem beszéltünk róla. Én nem hozom fel témaként, még félreértené: utalásnak gondolná. De ha már a polgári frigyet is ennyire elutasítja, a szentségi házasságot még inkább. Számomra pedig csak ez számítana teljes értékűnek.

Mióta Katival találkoztam, levelezünk. Kevés barátja van, úgy tűnik. Vagy akik voltak, azok most kényelmetlenül érzik magukat. Semmi új nincs ebben, mégis mellbevágó. Nehezen viseli. Mintha nem is vett volna tudomást arról a világról, amelyben eddig élt. A férje sem jelent menedéket vagy vigaszt. Inkább további problémák forrása.

Az egyik dolog, ami Katit legjobban zavarja, hogy nem tudnak igazán, jóízűen veszekedni. A férje anyanyelvén beszélnek, aki sosem tanult meg magyarul. De ez folyamatos hátrányban tartja Katit. Aki pedig tényleg nincs hozzászokva, hogy ne tudjon kezelni helyzeteket. Akár idegen nyelven is. A finomságok azonban mégis csak az anyanyelvünkön fejezhetőek ki. És ilyenkor éppen a finomságokon múlik, hogy milyen üzenet jut el a másikhoz. Azokon a finomságokon, amelyeket nem ural. Nem uralhat. Tudom, milyen ez, nekem is volt benne részem. Még szerelmi kapcsolaton belül is. De a rendben még inkább. Noha a hierarchia nem igazán engedte meg, hogy valódi veszekedés alakuljon ki. Lehet, hogy ezért voltam engedelmesebb odakint, mint idehaza? (Nem csak ezért.)

Ami azonban a házasságot illeti: Kati példája megijeszt egy kicsit. Ha baj volt,  eddig Ricsivel se igazán tudtam szót érteni. Pedig egy nyelven beszélünk. Mégis.