Nem éreztem ma, hogy hétfő van. Egyszer ugyan eszembe jutott, hogy ez a szokott napom. De aztán másra terelődtek a gondolataim. A tegnap a szórakozásé volt, ma szinte egész nap dolgoztam.
A halottaimra is gondoltam. (Nem csak most teszem, ez teljesen független a naptól.) Elővettem anyám naplóját, amely a nyáron csalódást okozott. Ha izgalmas felfedezést vártam, az elmaradt. Vagy csak nem olyan gyors és egyszerű, mint egy krimiben, amelyben nem mi fejtegetünk? Hanem nekünk fejtegetnek? Miért vonz minket a halál, és a halottak titkai? Miközben rettegünk nem csak a haláltól (a sajátunktól), hanem a halottaktól is? Miért lennének félelmetesek a halottaink? Miért lennénk mi félelmetesek majd, ha meghaltunk?
Láttunk egy filmet. Lopott idő a címe. Folyamatosan ketyeg az órád, visszafelé. Ha lenullázódik, meghalsz. Az idő korlátozott mennyiségben létezik, egymillió évet bankszéfben őriznek. A szegények hamar meghalnak, elfogy az idejük. A gazdagok tartják kezükben a rendszert. Ők az időmilliomosok. De senki sem látszik 25 évnél idősebbnek. Az örök fiatalság és az örök élet lehetségessé válik. Kevesek számára, persze. Valószínűleg azért, mert az erőforrások korlátozottak. Tehát kordában kell tartani a népességet. Aki nem elég ügyes, annak elfogy az ideje.
Az ötlet zseniális, kár, hogy nem dolgozták ki jobban. Persze ez nem filozófiai értekezés, hanem akciófilm. És emiatt logikai bukfencek is akadnak. De érdekes továbbgondolni.
Mit kezdenénk az örök élet lehetőségével, ha még örök fiatalság is járna hozzá? Mikor unnánk rá? Mikor csömörlenénk meg a földi léttől? A film kezdetén egy százvalahány éves férfi önként lemond 116 évéről, mert elege lett. Vajon mi az a mérték, amit egy ember ép ésszel el tud viselni? Az életünk azért ilyen rövid (vagy hosszú?), mert nem bírnánk tovább?
Mikor azt mondjuk: örökké, belegondolunk vajon, mit jelentene ez? Örökké élni. Örökké szeretni valakit. Örökké bezárva lenni ugyanabba a testbe. Örökké ugyanannak lenni. Ez elviselhetetlen. Vagy nem?
