Nem tudom, hányszor nyitottam meg a szerkesztő felületet. És mindannyiszor azonnal elterelte valami a figyelmemet. Meg is feledkeztem arról, hogy nyitva van. Becsuktam üresen.

Biztos nem csupán időhiány. Alkotói válság? Ha itt alkotásról beszélhetünk. De időhiány is. Még tanítok a nyelviskolában, vannak magán diákjaim és részmunkaidőben felvettek egy állami szervhez fordítónak és tolmácsnak. Ricsi intézte el, de egy korábbi munkámnak is nagy szerepe volt benne. Ezúttal jó időben voltam jó helyen. És így megoldódott a foglalkoztatásom, noha csak négy órában. De ez ebben a pillanatban megfelel.

A nyelviskolát még ebben a félévben folytatom, aztán befejezem. Nincs energiám ennyi mindenre.

Ricsivel nem tértünk vissza a gyerek-kérdésre. Most nem is nagyon jut eszembe.

Ha most nem élesítem a posztot, megint nem jelenik meg semmi előttetek. És húsvét előtt még akartam jelentkezni egyszer. Áldott ünnepeket mindenkinek.

Korábban nem gondoltam volna, hogy ennyire bele lehet feledkezni a valóságba. Az illúzió, a képzelgés mindig izgalmasabbnak tűnt. Mert a valóság gyakorta bizonyult egyhangúnak, kilátástalannak, olyan érzetet keltett, hogy mindig várni kell valamire, ami tán sose következik be. Ezért legegyszerűbb eltávolodni a mindenkori jelentől, és olyan világokban élni, amelyek csak a múltban vagy a fantáziánkban léteznek.

Ha az ember, az olvasni szerető és gondolkodásra hajlamos ember így érez, akkor könnyen alakít magának olyan világot, amely csak az övé, amelyben biztonságban érzi magát, amelyben ő valaki. Fontos valaki, hiszen ő alakítja annak a világnak a szabályait és történéseit. Lehet persze, hogy csak passzívan magába szívja az alternatív és mesebeli valóság hangulatát, mondjuk, kizárólag francia regényeket olvas, amelyekben feltörekvő ifjak és romlott szépasszonyok szerepelnek. Mivel képtelennek érzi magát arra, hogy feltörekvő ifjú legyen, aki romlott szépasszonyok hatására maga is romlottá válik (mert őt ez vonzza mérhetetlenül, noha még csak pontos fogalmai sem lehetnek a romlottság mibenlétéről), beleássa magát a francia irodalom tanulmányozásába. Megszűnik számára a világ, a saját esetlen fizikai valósága, a képtelen unalom, amely a mindennapokban körülveszi, és igazán csak akkor fog élni, ha egy rég letűnt világ rég letűnt, ráadásul nem is valódi hőseinek társaságában időz.

Azt hiszem, sokáig éltem én is így. Persze, nekem nem a francia irodalom adott alternatív életet, hanem valami más. Mindannyian tudjátok, mi. A saját életem legtöbbször szürkének tűnt, de valami, ad maiorem Dei gloriam, ott lebegett célként. Miért is olyan színes a katolicizmus? Mostanában néztem meg a Borgiák című sorozat első évadját. Pusztán a képi világára gondolva: tele van színnel. Minden, csak nem szürke. Mert az Egyház mindig is tisztában volt vele, hogy a vallás egyik szerepe színt és izgalmat vinni a szürkeségbe. És ezt a szerepét mindig komolyan vette. (A protestánsok pont ezt vették el az emberektől, ki kisebb, ki nagyobb mértékben.)

Nos, amit ezzel mondani akarok: nem írtam, mert sokkal inkább a valóságban éltem, mint eddig valaha. Erre persze azt mondhatjátok, hogy éppen ez érdekelne benneteket. A valóság, ami velem történt. Sajnos annak jó részét nem írhatom le. De amit leírhatok, arra megpróbálok sort keríteni. És most megint rohanok. Ne haragudjatok rám.

Post scriptum: Köszönöm az olvasónak, aki magánlevélben írta meg, hogy mennyire szereti ezt a blogot.

Egyelőre nem megyünk sehová, ez biztos. Különben fel sem merült komolyan. Rengeteg a munkánk, és nem igazán passzol egymáshoz az időbeosztásunk. Csak este tudunk együtt lenni néhány órát, olyankor megnézünk egy filmet, és én esem be az ágyba. Olykor a film végéig sem bírom. De nem érzem, hogy megterhelő lenne. Napközben van szabadidőm, múltkor még a profhoz is be tudtam nézni a tanszékre. Vajon milyen szolgálatokat tesz mostanában az a zöld heverő? Nem kérdem, mert nem is akarom tudni. Csak sejtem, hogy a műtét óta visszatért a régi prof. A munkába is belejött, bár még mindig nem olyan lelkesedéssel csinálja, mint azelőtt. 

- Azelőtt mindig új projekteken törtem a fejem. Most már rágondolni is fárasztó, hogy valami újba kezdjek. Inkább kiosztom a feladatokat, és ellenőrzöm, ki mennyit csinált meg belőle. Lehet, hogy a cigarettatilalom miatt van. Nem gyújthatok rá az irodában. Ki kell mennem az egyetem elé, az utcára. Nem, még egy dohányzó sarok sincs. Tudod, mennyi időt veszítek azzal, ha kimegyek? Fél óra, alaphangon. De leszokni azért nem fogok. Na, abból nem esznek. Ha leszokom, az az én döntésem lesz. Viszont sokkal kevesebbet szívok, ez igaz. 

Deák úrral jókat beszélgetek az órákon. És órán kívül is csevegünk, ha ráérek. Eszembe jutott, milyen volt, mikor még Ricsivel csevegtem így. Akkor MC-nek hívtam. És még sose láttam. Jó felidézni ezt az időszakot. A kezdeteket. 

Elgondolkoztam ezen a javaslaton. Nem most hallom először, de általában nem rám vonatkoztatva említik. Innen el kell menni. Én innen elmegyek, nekem ebből elég. Mostanra odáig jutottunk, hogy nincs politikamentes napunk. Se reggelünk, se esténk. Nem tehetünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Valóban mellbevágó volt, mikor hazajöttem annyi év után. Spanyolországban is ott van a politika mindenütt. De nem így, nem ilyen vadul. Annak ellenére, hogy együtt éltek a terrorizmussal. Mert azzal szinte mindenki egyetért, hogy a terrorizmus elítélendő. És szinte mindenki tiszteli a királyi családot. Az is, aki nem híve a monarchiának.Lehet, hogy ehhez kellett a polgárháború. Meg a Franco-diktatúra. Az a sok borzalom, amiről itthon keveset tudunk.

Más lesz az ember, ha egy kicsit beleszagol más népek levegőjébe. Ezért annyira üdvös az ERASMUS program például. És még mindig túl kevés fiatal vesz benne részt. Nincs annál jobb befektetés, mint utaztatni a fiatalokat. És ráébreszteni őket arra, hogy nem ellenségek vesznek körül. És mindenütt vannak értékes gondolatok. Mindenütt vannak szerethető emberek. Mindenütt vannak ostobák és bölcsek.

Elmenni jó, de visszajönni is jó. Én örültem annak, hogy visszajöhettem. Bár sok csalódás ért, és sajnos a saját Egyházammal kapcsolatban egyre több. Azt odahagytam, most meg szedjem a sátorfámat és induljak el az ismeretlenbe? Ha nem muszáj, ha nem válik tarthatatlanná a helyzet, akkor itt szeretnék maradni. Talán még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy a nyugdíjam miatt aggódjam. Különben is beléphetek egy önkéntes magánnyugdíj-pénztárba. De ebben a pillanatban nem tudom, hogy az biztonságos lenne-e. Azt hiszem, a szolgálati nyugdíjak ügye, amelyről nap mint nap hallok, elég bizalmatlanná tett. Kivárok. Most mindannyian visszatartjuk a lélegzetünket. Ugyanakkor tesszük a dolgunk. Reggel felkelünk és bemegyünk dolgozni. És még járnak a villamosok.

Sose szerettem a szilvesztert. Se gyerekkoromban, se nővérként. A kötelező vidámságot, a zajongást, vagy az általános jókívánságokat. Persze, szép szokás. Jókat kívánni. De ki hisz abban, hogy a kívánságai megvalósulnak? Régi filmeket visszanézve, mikor azt látom, hogy 1938. szilveszterén is mindenki jókat kívánt. Meg 1943 szilveszterén is. Nem tölt el jó érzés.

Tavaly a szeretkezésről írtam ezen a napon. Irigylem az akkori ihletemet. És a témámat. Persze, írhatnék ismét a szeretkezésről. De ami újat mondhatnék, azt nem merem. Elvárások ellen küszködtem az elején. És most ismét elvárások vesznek körül. Másfajták, de azért elvárások.

Annak örülök, hogy Ricsinek se volt kedve társaságba menni. Nehezen viselném a zajt és a parancsot, hogy szórakozzam. Vele kettesben ez sokkal könnyebb. És csendesebb. Kivéve bizonyos pillanatokat. Pirulós szmájli.

Nem tudom, mi lesz a bloggal jövőre, de köszönöm azoknak, akik még mindig benéznek, annak ellenére, hogy nem sok újdonsággal szolgálok. 

Boldogot, akárhogyan is!

Letipanni 

Évzárás előtt gyors helyzetkép:

Megszületett Babyface-ék kislánya. Épp december 25-én, ahogy karácsonyi meglepetéshez illik. Ricsi már látta élőben is, én még csak fényképről. 

Karácsony környékén sok munka akadt. Noha a nyelviskolában szünet van, a magántanítványaim nem akartak leállni. Sőt, még egy új jelentkező is beesett. A téli szünetre jött haza, és szerette volna bepótolni, amit Spanyolországban nem sikerült megtanulnia néhány hónap alatt. Dolgoztam még 24-én délelőtt is. És 27-én ismét. Az ünnepekre meg kaptam egy fordítást, amit sürgősséggel kellett elkészítenem. Lehet, hogy senki más nem vállalta. 

A proffal 24-én találkoztam, odajött a cukrászdába, ahol tanítottam. Mindenképpen látni akart még az idén. Röviden elbeszélgettünk, Angéla nagy meglepetésre Lilivel együtt Csabi családjánál töltötte a szentestét. A prof kicsit sajnálta, mert kisgyerek nélkül a karácsony nem az igazi szerinte. 

Ezúttal nem mentem éjféli misére. Babyface-ék gyerekeit viszont elvittük pásztorjátékra. Arra Ricsi is hajlandónak mutatkozott, a gyerekek kedvéért. Torokszorító érzés volt, de valahogy legyűrtem a meghatottságomat. 

A kedves deák rövid jókívánságot írt karácsony előtt. Reméltem, hogy közben jelentkezik, nem tette. Nem tagadom, csalódottnak érzem magam egy kicsit. Pedig most béke van Ricsi is köztem, de nagyon nyomasztja az új szolgálati törvény. Eddig legalább az ő munkahelye elég stabilnak látszott. Mostantól bármiért elbocsáthatják.

Az én helyzetem is bizonytalan. A nyelviskola nem alkalmaz, és még vállalkozói számlát se fogadna el, ha ilyet tudnék adni. Vagyis kénytelen vagyok ismerőstől kérni a számlát. A munkát viszont szeretem, és elég szabadidőm marad más dolgokra is. Igaz, a koránkelés nehezemre esik. De mikor laudesre jártam, akkor is mindig korán keltem.  

Volt egy kis nyelviskolai ünnepség az oktatók számára. Kvízjátékot rendeztek, hogy összerázódjék a társaság. A csapatunk nyert, bár sajnos nem nekem köszönhetően. A nyeremény minden csapattag számára egy mozijegy. Nem kettő. Különös. De egyik kollégámmal sincs kedvem elmenni moziba. 

Hirtelen ennyi jut eszembe. Áldott új esztendőt!

Áldott karácsonyt kívánok minden olvasómnak. 

Letipanni

Húztam-halasztottam már egy ideje, de most elmentem. Nem volt semmi panaszom, egyszerűen muszáj. Nekem főleg. Ultrahang-vizsgálat volt, nem mammográfia, ez nem fájdalmas, még csak nem is kellemetlen.

Különös, de mivel végigbeszélgettük a vizsgálat idejét, szinte megfeledkeztem arról, hogy szoronghatnék is. Egyszer sem merült fel bennem, hogy jaj, mi lesz, ha talál valamit a doktornő. Csak húzogatta a vizsgáló fejet ide-oda, és nézte a képernyőt. A gyerekéről mesélt, arról, hogy egyedülálló, az anyjával él. A kisfia cukorbeteg, ezért nem tudják ellátni a bölcsődében. Kénytelenek otthon tartani. Az anyja nélkül fogalma sincs, hogy oldaná meg a helyzetet. A gyereke apjára még csak nem is utalt. Ilyenkor tapintatlanság lenne rákérdezni, mi történt. De kimondatlanul ott lebeg köztünk. Miért nincs apa?

A doktornő megkérdezte, hogy szültem-e már, illetve járok-e rendszeresen vizsgálatra. Említettem, hogy lehet genetikai hajlamom a mellrákra. Igyekszem keveset gondolni erre, de azért eszembe jut. Minél hamarabb kellene szülnöm, azt mondta. Ha akarok gyereket. Ő se kérdezte, hogy apajelöltem van-e. Mintha ez kizárólag női döntés lenne. Lehet, hogy számára az volt.

Egyébként nem fedezett fel semmit, egészséges vagyok.

Napközben olykor levelezem a kedvenc tanítványommal. Deák úrnak nevezem. Ő meg dokinéninek szólít. Persze csak négyszemközt. Próbálkozott a kedvesnővérrel is, de azt mondtam, ezzel ne gúnyolódjunk. Elnézést kért és visszakozott. Nagyon kedves, sőt, figyelmes. Szünetben mindig meghív egy kávéra. Mindenki más a vállalati kávégépből szolgálja ki magát, de ő azt ki nem állhatja. Úgyhogy behozott magának egy tisztességes gépet, ahogy ő nevezi.

Levélben sokkal oldottabbak vagyunk, mint személyesen. Van köztünk valami feszültség. De mikor biztos távolságban tudjuk a másikat, bizalmasabb hangot ütünk meg. Ő nagyon visszafogottan fogalmaz a saját családjával kapcsolatban. A kislányáról persze mesél. De a házasságára csak utal néha.

Megkérdeztem, miért vállaltak gyereket. Hogy közösen döntöttek-e vagy csak megtörtént. Azt mondja, közösen döntöttek. Őt nem kellett győzködni, számára természetes volt, hogy akar. Talán nem pont akkor, amikor bekövetkezett. De ha a tökéletes pillanatra várunk, az úgyse jön el. Így történt, és jól is van így. És vállalna még egyet? Egyelőre nem. Egyikük sem szeretne. Ugyan beszéltek róla, de valahogy... Értem. Nincs olyan állapotban a kapcsolatuk.

Vajon a miénk olyan állapotban van-e? De mi csak gondolkodunk rajta.

Nem tudom, mi játszódik le Ricsiben. Vagy mi játszódott le. Különös módon vezette be a témát, amelyet régen kerülünk. Vagy kerülgetünk. De sosem tudtuk teljesen kikerülni. Főleg Babyface feleségének láttán nehéz.

Az egyik barátja kérdezett rá, félig se komolyan, egy sörözésen. Nem voltam jelen, valószínűleg ezért is merte megkérdezni:

- Na, és te nem kaptál kedvet hozzá?

Hozzá. Mihez? A gyerekhez, családhoz, az egész mindenséghez.

Egyáltalán nem kellett volna elmondania, hogy ez a kérdés elhangzott. Nem is vettem szívesen, hogy említi.

- Hagyjuk ezt, minek beszélni róla?
- Nem akarsz róla beszélni?
- Te nem akartál hallani az egészről.
- És, ha közben megváltozott a véleményem?
- Megváltozott?

Belémhasít, hogy van valakije, és az a másik nő gyereket vár tőle. Így akarja közölni. Elhessegetem, az kizárt. Vagyis remélem.

- Gondolkodtam a dolgon. Én se vagyok már olyan fiatal.
- Neked még bőven van időd.
- Elvileg van. De azt hiszem, most kell döntenem. Akár igen, akár nem.
- Eddig úgy tűnt, hogy tudod, mit akarsz.
- Igen, úgy tűnt. Most mégis megváltozott valami.
- Benned? Csak úgy?
- Nem csak úgy. De, hogy ne kerülgessem a forró kását: te szeretnél tőlem gyereket?

Felesleges kérdés. Felesleges kérdés?

- Azt hiszem - válaszolom halkan -, de csak, ha te is biztosan akarod.
- Ha én akarnám, te akarnád?
- Ez most ajánlat?
- Nem, egyszerűen szeretném tudni, hogy mit gondolsz az egészről.

Nem tudom, mások hogy beszélik ezt meg, de biztos nem így.

- Azt nem szeretném, Ricsi, ha valaha azzal jönnél, hogy csőbe húztalak. Hogy csak engedtél a nyomásnak.
- Nem fogok semmilyen nyomásnak engedni. Emiatt ne aggódj. Csak mondd el, hogy mit gondolsz.

Eszembe jut az álmom.

- Őszintén?
- Csakis.
- Egyrészt létezik bennem a vágy, igen. De mindeddig nem mertem komolyabban belegondolni. Sokmindentől tartok.
- Mitől pontosan?
- Az alkalmatlanságomtól, például.
- Nem hinném, hogy ettől kellene tartanod.
- Aztán attól, hogy nem maradunk együtt.

Csend.

- Tartok örökletes betegségektől. És a szegénységtől. Nincs semmim. És senkim, akire számíthatnék, ha bármi történne.
- Soha nem hagynálak cserben.
- És, ha veled történne valami? Nem éppen a legveszélytelenebb foglalkozást választottad.
- Ugyan, ne túlozz. Annyira nem is veszélyes.
- Nem tudom. De történhet valami. Akár velem is. Ha én meghalok, ki nevelné fel a gyereket?
- Panni, így soha senkinek nem lenne gyereke. Senki nem tudhatja előre, mi minden történhet vele.
- Persze, hogy nem. De ahol van családi háttér... Az más.

Különös. Most én hozakodom elő a kifogásokkal, és ő bagatellizálja őket? Hogy is van ez?

- Úgy látom, egyáltalán nem vagy biztos benne, hogy akarsz-e gyereket.
- Nem, nem vagyok biztos benne. De ez nem azt jelenti, hogy nem akarok. Csak nem merek akarni.
- Térjünk még vissza rá, jó?
- Rendben. Térjünk még vissza rá.
 

Néhány napja álmodtam. Nyomasztó álom volt, és annyira valóságosnak tűnt, hogy ébredéskor nem tudtam, van-e okom a félelemre.

Az némileg homályban maradt, ki vagyok, vajon önmagam-e, vagy más. Az elején láttam, hogy egy fiatal fiú féltékenységből, irigységből vagy az erkölcsök miatti túlbuzgóságból két lányt is lelő. Nem derült ki pontosan, mi volt a gyilkosságok indítéka. Asszonyok egy csoportja elkapta a fiút. Nem tudom, köztük voltam-e, de mindent láttam, tudtam. Nagyon vallásos asszonyok voltak. 

Vonatra tették-tettük a foglyot, azzal a szándékkal, hogy az igazságszolgáltatás kezére adjuk. A tett színhelyén nem volt rendőrség, vagy nem bíztunk benne, nem derült ki. A foglyot két-három asszony őrizte a vonaton. Beszélgettek vele. Meg akarták érteni a tettét? Vagy a térítés volt a céljuk?

Mikor a városunkba értek a fogollyal, ahelyett, hogy átadták volna őt a rendőrségnek, úgy döntöttek, hogy megbocsátanak neki. Vettek neki egy másik vonatjegyet, hogy tovább utazhasson, szabadon. Nem beszélték ezt meg senkivel, csak megtették.

Mikor tudomást szereztem róla, úgy éreztem, nem vagyok többé biztonságban. Elkezdtem attól rettegni, hogy a gyilkos visszajön a városba és gyerekeket fog ölni. Csak akkor tudatosult bennem, hogy gyerekeim vannak. De nem tudtam semmi egyebet róluk, csak, hogy léteznek, és még nagyon kicsik.

Aztán felébredtem. Féltem újra elaludni, annyira nyomasztóan hatott rám a fenyegetettség érzése. A megbocsátás ostobasága? A vakbuzgóság?

Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen megy. Leszoktam erről a blogról, pedig sokáig a mindennapjaim része volt. Valamiféle menekülés. Gondolom, mostanra ti is leszoktatok. Halványulnak az élmények. Másfelé fordulunk. 

Sokat dolgozom, bár ennek egy része szinte nem mondható munkának. Azzal a bizonyos tanítványommal beszélgetni nem jelent semmiféle megerőltetést. A szellemi munka sokszor úgyis tiszta élvezet, főleg, ha sikerül egészen átadnunk magunkat neki. Egy érdekes emberrel beszélgetni pedig még hálásabb feladat. Persze, kijavítom a nyelvtani hibáit. Feladatlapokat oldatok meg vele. Szövegeket kell összefoglalnia. Nagyon komolyan veszi, szépen fel szokott készülni. 

Olykor szinte megfeledkezem róla, hogy tanóráról van szó. Belemelegszünk a vitatkozásba. Múltkor mosolyogva jegyezte meg, hogy igazságtalan dolog visszaélni a nyelvtudásbeli fölényemmel. Így nem tud olyan lehengerlő lenni egy vitában, mint magyarul tudna. De ha alkalmat adok rá, ezt is kipróbálhatjuk. Ennél messzebb nem ment. 

Egyébként béke van bennem. 

Nem éreztem ma, hogy hétfő van. Egyszer ugyan eszembe jutott, hogy ez a szokott napom. De aztán másra terelődtek a gondolataim. A tegnap a szórakozásé volt, ma szinte egész nap dolgoztam.

A halottaimra is gondoltam. (Nem csak most teszem, ez teljesen független a naptól.) Elővettem anyám naplóját, amely a nyáron csalódást okozott. Ha izgalmas felfedezést vártam, az elmaradt. Vagy csak nem olyan gyors és egyszerű, mint egy krimiben, amelyben nem mi fejtegetünk? Hanem nekünk fejtegetnek? Miért vonz minket a halál, és a halottak titkai? Miközben rettegünk nem csak a haláltól (a sajátunktól), hanem a halottaktól is? Miért lennének félelmetesek a halottaink? Miért lennénk mi félelmetesek majd, ha meghaltunk?

Láttunk egy filmet. Lopott idő a címe. Folyamatosan ketyeg az órád, visszafelé. Ha lenullázódik, meghalsz. Az idő korlátozott mennyiségben létezik, egymillió évet bankszéfben őriznek. A szegények hamar meghalnak, elfogy az idejük. A gazdagok tartják kezükben a rendszert. Ők az időmilliomosok. De senki sem látszik 25 évnél idősebbnek. Az örök fiatalság és az örök élet lehetségessé válik. Kevesek számára, persze. Valószínűleg azért, mert az erőforrások korlátozottak. Tehát kordában kell tartani a népességet. Aki nem elég ügyes, annak elfogy az ideje.

Az ötlet zseniális, kár, hogy nem dolgozták ki jobban. Persze ez nem filozófiai értekezés, hanem akciófilm. És emiatt logikai bukfencek is akadnak. De érdekes továbbgondolni.

Mit kezdenénk az örök élet lehetőségével, ha még örök fiatalság is járna hozzá? Mikor unnánk rá? Mikor csömörlenénk meg a földi léttől? A film kezdetén egy százvalahány éves férfi önként lemond 116 évéről, mert elege lett. Vajon mi az a mérték, amit egy ember ép ésszel el tud viselni? Az életünk azért ilyen rövid (vagy hosszú?), mert nem bírnánk tovább? 

Mikor azt mondjuk: örökké, belegondolunk vajon, mit jelentene ez? Örökké élni. Örökké szeretni valakit. Örökké bezárva lenni ugyanabba a testbe. Örökké ugyanannak lenni. Ez elviselhetetlen. Vagy nem?

Legyen úgy. Nem fogok heti háromszor jelentkezni, de nem is zárom be a blogot. Írok, ha kedvem van hozzá. Igyekszem legalább heti rendszerességgel, de ígérni semmit nem akarok.

Lehet, hogy átmeneti kedvetlenség. Lehet, hogy csak fáradt vagyok.

Mindenkinek köszönöm a dicséretet és a társaságot.

Panni

Közeledünk a 300. poszthoz. Ez már lassan nem egy ex-szerzetesnő naplója. Ami az érdekességét adta, az a múlté. Lehetne folytatni a végtelenségig. De van-e értelme? Persze, hiányozna a társaság. Idejártok néhányan. Megvitattok mindenféle kérdést.

Voltak izgalmas pillanatok, konfliktusok, indulatok. Egy időben nagyon sokat jelentett ez a blog nekem is. De a virágkorán már túl van. Talán elérkezett az idő, hogy elbúcsúzzunk egymástól. Legalább is ebben a formában. Mit gondoltok?

Másnap eszébe jutott. Persze nem magától. Éppenséggel egy szeretkezés utáni jó beszélgetés kanyarodott arrafelé. Az első alkalom. Mikor is volt? Hát nem pont akkor, mikor Angélához készültem a kórházba? Na, tessék. Akkor egy éve. Ezt meg kell ünnepelni. Spontán ötlet volt a részéről. Nem jött zavarba, és valószínűleg nem sejti, hogy én napok óta készülök erre. Vagy még régebben.

Befészkelten magam a mellkasára. És nem volt kedvem sehová menni. Még ebédelni sem. Persze végül meggyőzött. Mikor már bent ültünk az étteremben, örültem, hogy hallgattam rá. Igazán jó helyre vitt. Még ő sem járt ott, de sokat hallott róla. Olykor még az ilyen luxust is érdemes kifizetni. Ha már van hozzá megfelelő alkalom.

Emlékszel? Aznap szeretkeztünk először. Mikor Lili született. Ma egy éve. Már egy éve. Vagy még csak ... Hányszor szeretkeztünk azóta? Vannak alkalmak, amelyek beleégnek az emlékezetembe. Egy-egy mozzanat. Jó felidézni. Jó érzés arra gondolni, hogy benned is felmerül. Vajon ugyanazokra gondolsz vissza szívesen, mint én?

Biztos nem jut eszedbe, hogy ma épp egy éve. Pedig este említettem, hogy a kislánynak még mindig nem vettem ajándékot. Szombaton megyek ki, addigra be kell szereznem valamit. Szerinted vigyek valami fiúsat. A lányok ugyanúgy szeretik a kisautókat és a vonatokat, mint a fiúk. Csak senki nem vesz nekik. Úgyis mindenféle rózsaszín ócskaságot fog kapni. Vagy inkább pedagógiai szempontból hasznos játékokat. De kisvonatot biztos nem.

Tanítás után körülnézek a városban. Lehet, hogy elcsábulok, és megveszem azt a fa babacsaládot, amit múltkor láttam. Persze egész babaház is van hozzá, apró bútorokkal. Mindig ilyenre vágytam. A babaház nagyon drága. De a kis család nem annyira. Persze, egy évesen lehet, hogy ez még korai. Túl picik azok a figurák.

Elmehetnénk vacsorázni. De, ha nem jut eszedbe...

A hajnali óráról haza. A megfázásom nem javult. Gondoltam, megiszom egy forró gyógyszert. Most a nevét nem írom le. De mindig elálmosodom tőle. Ezt tudom magamról. Nem is lenne baj. Csakhogy elfelejtettem a gondnokot. Pedig Ricsi mondta, hogy jön zárat szerelni. Persze, Ricsi is meg tudná csinálni. Ő ezt állítja. De sajnálja rá az időt.

A gondnok jött. Ami nála elég szokatlan. Mert általában nem jön, ha megígéri. Most viszont pontos volt. Először próbáltam tartani magam. Még beszélgettem is vele kicsit. Nehezemre esik, főleg, ha nagyon álmos vagyok. Aztán valami ürüggyel bementem a szobába. Ő a konyhában szerelt. Leültem a heverőre. Majd lefeküdtem. Égett a szemem. Kénytelen voltam becsukni. Attól kezdve álom és ébrenlét között lebegtem. Hallottam a kopácsolást. Olykor szitkozódott is a gondnok. Egyszer kért valamit. Felriadtam, azt se tudtam, milyen napszak van. Megkerestem a kívánt csavarhúzót. Majd visszafeküdtem. Már nem érdekelt, hogy mit szól hozzá. Csak aludni akartam.

Mikor kész lett, szólongatott egy ideig. Végül be is jött a nappaliba. Feltápászkodtam, de egy cseppet sem voltam zavarban. Nem érdekelt, hogy mit gondol. Csak szabaduljak már meg tőle. Jólesett, hogy nem kell aggódnom, milyen benyomást teszek. És mindez egy gyógyszertől. Józanul is szeretném néha így érezni magam.

Néhány nap múlva lesz Lili egy éves. Nem nagyon látogattam az utóbbi időben. Van is emiatt lelkifurdalásom. Most, a hétvégén kimentem a profékhoz. Gyönyörű, de hideg idő volt vasárnap. Meg is fájdult a torkom.

Ott volt mindenki, az egész család. Még Csabi is. Angélával két szót sem tudtam váltani. A kislány egész idő alatt produkálta magát. Az apja kicsit óvatoskodva játszott vele. Látszott rajta, hogy nincs vele napi kapcsolatban. De valahogy rávette a szüleit, hogy ne kelljen külföldi egyetemre mennie. Ennyit tudok mindössze. Angéla elég szűkszavú. Hiába vagyok ott, mellette, nem mond el semmit. Faggatózni sose szerettem. És őt aztán végképp nem is érdemes erőltetni.

Kérdeztem, mire lenne szüksége a kislánynak. Semmire. Ugyan, mindene megvan. Vegyek valami kicsiséget. Ami nekem tetszik. A szülinapját jövő héten ünneplik, babazsúrral. Persze, én is hivatalos vagyok. Meg Ricsit is szívesen látják. Úgyse jön el. Soha nem fogja betenni a lábát a prof házába. Azt hiszem.

Ricsi ... A mi első évfordulónk is aznap van. És most mégis másvalakire gondolok. Nem tudok mit tenni. Még róla is álmodtam. A Másikról. A diákomról. Semmi különös nem történt álmomban. Csak beszélgettünk. Talán egyszer átölelt. De boldog lettem tőle. Vagyis akkor, az álom ideje alatt, boldog voltam.

Azzal a szándékkal mentem be délután, hogy kijózanodom. Biztos nem annyira vonzó ez a fiú, amilyennek elsőre láttam. És még ha az is, nem szabad túl sokat gondolnom rá. Nem csak magam miatt, elsősorban miatta.

Úgy öltöztem, mint már régen nem. Szürkébben, mint nővér koromban. Mintha ezzel is azt akarnám tudatosítani magamban, hogy nem érezhetek nőként. Nem, ha ezzel a diákommal vagyok. Nemtelennek akarom magam érezni. Tanárnőnek, semmi másnak.

Múltkor a kedvenc kávézómban láttam egy ilyen tanárnőt. Igaz, már hatvan felé közelíthet. De látszott rajta, hogy teljesen átadja magát a szerepnek. Ajkai vékonyak. Szemüvege csillog. Nem mosolyog. Egyenes tartással ül. És bólogat. Csak nagyon unalmasak lehetnek az órái.

De nem ment. Nem tudtam nemtelennek érezni magam. Egy pillanatig sem. Nem tudom, ő is észreveszi-e. Remélem, nem. Most már tényleg nyugtalanít a dolog. Lehet, hogy meg kellene kérnem a nyelviskolát, keressenek neki más tanárt. Megindokolni nehéz lenne, persze. Túl nagy kísértés számomra? De miért gondolom már két találkozás után, hogy kísértés? Hiszen nem tett semmit.

Este viszont Ricsi még a szokásosnál is szenvedélyesebb volt. Lehet, hogy észrevett valamit? Hogy megérezte? Nem akarok a másikra gondolni. Nem akarok. 

Az új életem - hányadszor teszek szert új életre? - alapvetően más, mint az eddigi. Az időt tekintve. Hétre kell beérnem. És tízre hazajövök. Aztán négykor újra elindulok, és fél nyolcra érek haza.

Egy hatalmas céghez járok spanyolt tanítani. Kamaszodó fiúk helyett most felnőttekkel foglalkozom. Van két egyéni tanulóm, és két csoportom: utóbbiakban kettő illetve három ember. A két egyéni tanulóm férfi. Korombéli mindkettő, kicsivel harminc fölött. Az egyik kissé mániákusnak tűnik. Sok nyelven beszél és nagyon ambiciózus. Első pillantásra idegenkedtem tőle. Remélem, ez nem marad így.

A másik a kedd reggeli diákom. Mikor lejött értem a recepcióra - mert csak úgy engednek be, ha valaki értem jön -, hirtelen azt éreztem, hogy szeretnék tetszeni neki. El is pirultam biztosan. Túl hangosan és erőltetett vidámsággal kezdtem beszélni. Beültünk egy tárgyalóba, felajánlotta, hogy hoz egy kávét. Elfogadtam. Zavartan pakolgattam a könyvemet, a tollaimat. Középhaladó. Remélem, jó a nyelvérzéke és szeret beszélgetni.

Visszajött. Úgy döntöttem, hogy azonnal belevágok az ismerkedésbe. Magam sem tudtam, miért és hogyan, de hamarosan rengeteg információt összegyűjtöttem róla. Nős, és van egy két éves kislánya. Egy-egy fintora arról árulkodott, hogy a házassága nincs rendben. De nem mondott semmi konkrétat. Csak néha forgatta a jegygyűrűjét. Rezdülések. Figyeltem. Tudunk beszélgetni. Lehet vele beszélgetni. Tetszik.

Hétfő este Ricsinek részletesen beszámoltam az antipatikus diákról. Erről azonban csak annyit mondtam, hogy szimpatikus. Csütörtök este van vele órám megint.

Ha Ria nem kérdez rá kifejezetten, hogy megy a munka. Ha neki nincs egy barátnője, aki egyik napról a másikra úgy döntött, hogy felhagy a nyelvtanítással és elhelyezkedik az egyik multinacionális cégnél. Ha a cég nem veszi fel azonnal a barátnőt, akinek négy csoportja indult be a héten egy neves nyelviskolában. Akkor vasárnap délelőtt nem kopogtat egy hívás formájában a megoldás.

De kopogtatott. Ma hajnalban kezdtem. És ezt a posztot elfelejtettem publikálni.

Talán meglepő, de még mindig a rendházba vagyok állandóra bejelentve. Több, mint egy éve léptem ki, de még nem írtam alá az elbocsátó papírt. Olykor előkerül a téma. De egyik fél se forszírozta.

Most, a népszámlálás kapcsán felhívott Benedicta. Mit tegyen? Valljon be engem is? Különben is itt lenne az ideje, hogy tisztázzuk a dolgainkat. Mivel az október elsejei állapotra kíváncsiak, most már valljon be. Nem sokat számít egyébként, abban a tömegben, egy emberrel kevesebb vagy több. Csakhogy akkor ott kell kitölteni a személyi lapomat is. Az ingatlanhoz kapcsolódóan. Különös lenne egy rendházban azt vallani, hogy élettársi viszonyban élek.

Ki kellene végre jelentkeznem. Ez azonban felveti azt a problémát, hogy valahová be kell jelentkeznem. És, ha Ricsit megkérem, hogy hadd jelentkezzem be hozzá, az hordozhat olyan üzenetet ... Mintha véglegesíteni akarnám magam a lakásában. Pedig csak laknom kell valahol. Aki sehol nem lakik, az nem is létezik. Tényleg, azt megszámolják egyáltalán?

Meddig lakhatok még vele? És ki vagyok én itt? Vajon beírja, hogy élettársi viszonyban élünk? Ha beír, itt kell kitöltenem a személyi lapot. Talán kétszer fognak megszámolni?

A prof szerint egyébként ez nem népszámlálás, hanem ingatlan-összeírás. És ez nem tetszik neki.

Ezt a kérdést András vetette fel. Mindannyian láttuk a felhívást. Valljuk magunkat katolikusnak a népszámláláson. Számomra nem is lenne kérdés, hogy annak valljam magam. De Andrást bosszantja a felhívás. Sokkal jobb szívvel megtenné, ha nem akarnák rákényszeríteni. Vagy legalább is rábírni. Ricsi kijelentette, hogy ő soha többé. Neki elege van az egészből. Ria felekezet nélkülit vallott, bár valaha ő is katolikus volt. Sőt, a "mi" rendünk gimnáziumában végzett. A "mi" rendünk. Különös így gondolni rá. Már nem az enyém.

Itt van négy, katolikus neveltetésű ember. Ebből kettő majdnem pap lett, egy meg szerzetes volt. És csak egy, vagyis én vallom majd magam katolikusnak. Ez 75%-os veszteség. Ugyanakkor talán sokan beírják majd, hogy azok. Csak, mert egy évben egyszer elmennek misére. Mondjuk húsvétkor. De mindez András szerint nem fontos. Csak a számok. Hogy mennyi jön ki a végén. És az mennyi támogatást jelent majd. Pedig nem ezzel kéne foglalkozni. El tudom képzelni, hogy Jézus ezt várná az Egyháztól?

- De mikor cselekedett az Egyház Jézus szellemében? - kérdez vissza Ricsi.

Kellemetlenül érzem magam. Mert én sem hiszem, hogy pont ezt kellene tenni. De ilyen egyértelmű támadást mégsem tartok szükségesnek. És kicsit úgy érzem, összefognak ellenem a vita hevében. Pedig én most nem akarok vitatkozni. Olyan ez, mint amikor az ember anyját szidják. Noha ő maga is látja a hibáit, nem szívesen veszi, ha mások világítanak rá.

Az előadás nagyon jól sikerült. Már a levezető elnök bakiját is a magam javára tudtam fordítani. Azt hitte, hogy az egyetemen dolgozom. Mire megjegyeztem, hogy nem, de ha valaki állást ajánlana, szívesen venném. Épp munkát keresek. Mindenki nevetett.

Sokan eljöttek a diákjaim közül. Ez nagyon meglepett. Nem számítottam rá, nem is hirdettem az iskolában. Talán, ha egy-két embernek említettem. Kicsit olyan volt, mint egy szimpátiatüntetés. A szünetben a diákok lerohanták ugyan a büfét, de szerencsére ez nem okozott fennakadást.

Többen is odajöttek gratulálni az egyetemi oktatók közül. Egy különös alak pedig kijelentette, hogy elvarázsoltam. És szeretné, ha előadást tartanék a Vallásellenes Társaság egyik ülésén.

Azt hiszem, valamit félreérthetett. Egyáltalán nem állt szándékomban a vallás ellen beszélni. Az előadás nem erről szólt. Persze, persze, nyugtatott meg, tudja ő azt. De akkor is nagyon érdekes lenne a Társaság tagjai számára, ha eljönnék hozzájuk.

Végül András, Ria vőlegénye szabadított ki a karmai közül. Csak nehogy elmenjek előadást tartani nekik. Még csak az kéne, hogy úgy hirdessék: a volt apáca vallásellenes lett. Valóban nem hangozna jól. És persze nem is lenne igaz. De erre utólag senki nem lenne kíváncsi.

Andrással együtt indultunk hazafelé. Alig tettünk pár lépést, megláttuk Riát. És mellette Ricsit. A legjobb hangulatban beszélgettek egymással. Mint kiderült, Ricsi mégis ott volt az előadásomon. Csak nem vettem észre, annyira hátul állt a teremben. Ria pedig András elé jött. A két fiú rég nem találkozott. Nagy hátbaveregetés és némi kölcsönös fumigálás következett. András megjegyezte, hogy Ricsi megőszült egy kicsit. Mire Ricsi somolyogva azt válaszolta, hogy legalább nem kopaszodik.

Természetesen be kellett ülnünk egy sörre.