Kata, a tökéletes újságírónő és superwoman mentette meg a helyzetet. Felhívott, hogy késő délután ráérek-e, mert összetrombitálná az ominózus tv-műsor meghívottait egy kis ismerkedésre. Már mindenki más igent mondott, és nagyon nehéz lenne új időpontot találni. Elfoglalt üzletasszony, kutatónő, miegymás, na, meg egy nagycsaládos csajszi, akinek négy gyerek elhelyezését kell ilyenkor megoldania. (Gondolom, ügyesen mindenkinek ezt adta be, hogy a többiek már igent mondtak.) Megnyugtattam: én természetesen ráérek. Egy apáca ne érne rá?
Aztán küldtem egy sms-t Agapénak, mi a helyzet. Tudtam, hogy a tv-műsor fontosabb számára az én penitenciámnál. Visszaírt, hogy kivételesen elenged, de még számolunk. A nőcis találkozó helyszíne nem volt messze a kávézótól, ahová a proffal beszéltük meg, és még időben se ütötte egymást a két dolog. Először a prof. Van két óránk. Két óra soknak tűnhet, de vele kevésnek fog bizonyulni, előre tudtam. Mindegy, a lényeg, hogy láthatom.
Azt viszont nem tehettem meg, hogy a tv-s összeröffenésre ne habitusban menjek, mert az egész aurám odalett volna. Ezek a nők egy hús-vér apácát akartak látni. Akkor majd azt fognak látni. Legfeljebb a prof nem fogdossa a kezemet nyilvánosan. Egyébként se hinném, hogy fogdosná, bármikor belebotolhat valamelyik tanítványába, kollégájába, vagy akárkibe, aki társaságból ismeri. Sokat járnak társaságba, mert jelen kell lenni. Nem csak az egyetemen, mindenütt. Ahhoz, hogy továbbra is ő maradhasson a góré, oda kell tennie magát.
Szóval akkor rendi ruha.