Kicsit sajnálom a tökéletes szerkesztőnőt, aki mégse olyan tökéletes. Azért a sminkje továbbra is az. És a mosolya is. De ha elalszanak a lámpák, látom, hogy kicsit hajszolt. Nem akartam megkérdezni, hogyan válogatta össze az embereket, de a színésznő se volt az a főnyeremény, ahogy elnézem. Játssza az eszét. És úgy néz minden hímnmű lényre, mintha le akarna feküdni vele. Ilyen nőt még nem is láttam. Az adásra bejött Kata főnöke is, mikor végeztünk, odasietett a színésznőhöz, és gálánsan kezet csókolt neki. Szerintem nevetséges gesztus volt, annyira nem illett a helyzethez. Ráadásul senki másnak nem csókolt kezet a jelenlévők közül.
A színésznő vonaglott, viccesnek szánt megjegyzést tett, és megsimogatta az illető őszes szakállát. Épp a közelükben álltam, a főszerkesztő rámpillantott, és negédesen megjegyezte:
- Annyira nő, nem?
Nem tudtam mit lépni. Juditra néztem, vágtunk egy grimaszt. Bár már grimaszokért is ki akartak rúgni a gimiből anno, szóval jobban kéne vigyáznom a mimikámra.
Hazaérve láttam, hogy a prof írt. Hiányol. Kérdi, mikor megyek hozzá konzultációra. Az irodájába. Nem tudom, mire számítsak. Lehet, hogy valóban csak a disszertációmról akar beszélgetni.
Megint felötlik bennem, hogy Judittól kellene tanácsot kérnem. Ma megtehettem volna, váltottunk pár szót. Jó lett volna hosszabban beszélni, de mindig siet. Alig tudok róla valamit, egyébként. Mintha még azt se említette volna, hogy van-e családja. Zárkózottnak tűnik, tán nem is venné jónéven, ha a magánéleti problémáimmal terhelném.
Annyira nő, eszem megáll ...
