Csak hebegtem múltkor. Judit nem erőltette a témát. Persze, tán még végig se gondoltam, akarok-e gyereket. Meg előbb férjet kéne találnom. Vajon férjhez akarok menni? És lenne jelöltem?
Mélyen elpirultam. Megint átvillant az agyamon, hogy mindent tud. Miért tesz fel ilyen kérdéseket, ha nem tud semmit? Provokál? Képzelődöm?
Aztán mesélt. Felvetődött benne, hogy szeretne még egyszer kisgyereket. Neki már nem lehet. De örökbe fogadhatnának. És mit szól ehhez a prof, kérdeztem meg majdnem. Persze nem kérdeztem. Hagytam, hogy beszéljen. A férjem se ellenezné, vallotta be Judit. Nemrég volt róla szó. A lányoknak még nem említettük, de gondolkodunk rajta. Persze ez alapvetően felborítaná mindannyiunk életét. Talán csak ábránd.
A prof még szeretne gyereket? Szinte megijeszt a gondolat. Nem tudom visszafogni az álmodozást. A terméketlen, ostoba, értelmetlen, nevetséges álmodozást. Hogy én adhatnék neki egy gyereket. Ezt a gondolatot csírájában el kell fojtanom.