- Megmondanád Ria e-mail címét?

Értetlenül néz rám. De csak pár másodpercig.

- A tolmácsolás miatt? Az árakat akarod tudni?
- Persze, mi mást.
- Megkérdezzem neked?
- Nagykislány vagyok, meg tudom kérdezni.
- Tudom, hogy nagykislány vagy.
- Nem szeretnéd, ha tőle kérnék tanácsot?
- Ugyan már, végül is kézenfekvő. Igazad van. De előbb megkérdem tőle, hogy megadhatom-e a címét. Hátha nem szeretné.

Széttárom a kezem.

- Persze, ez csak természetes. Igazad van, lehet, hogy nem jó ötlet. Biztos ki nem állhat. És most tanácsot kérek tőle. Hülye dolog.
- Most akkor kérdezzem meg vagy sem?
- Szerinted mit szólna?
- Természetesen azt fogja mondani, hogy semmi akadálya. Szívesen segít. Sose mondana mást.
- De valójában a pokolba kívánna.
- Nem, azért ez túlzás. Biztos megnyugodott már.

A nyelvemen van, hogy rákérdezzek, beszéltek-e erről. Szinte biztosra veszem, hogy igen. De nem. Nem szabad kérdezősködnöm. A dosszié eltűnt. Lehet, hogy Ricsi visszaadta. Az is lehet, hogy csak eltette máshová.

- Legjobb lesz, ha te kérdezed meg, mennyit kérhetek. Ne említs engem. Csak mondd azt, hogy egy ismerősödnek kell.

Ricsi olyan képet vág, mint aki azt mondja: megint igazam volt. Ki nem állhatom ilyenkor.

- Ne fintorogj már. Utálom, ha játszod a nagyokost.
- Én? Dehogy játszom a nagyokost. Hol vagyok én a te műveltségedtől, drágám. Hát nem érted, hogy csak a kisebbségi komplexusom kompenzálom?

Ha így folytatja, még meg is tépem. Persze a verekedés helyett inkább csókolózunk egyet.

Másnap délelőtt üzenetet kapok Ricsitől Ria e-mail címével.

"Azonnal tudta, hogy neked kell. És azt mondta, nincs szükségetek közvetítőre. Úgyhogy tessék. Beszéljétek meg."