Sose kívántam rosszat annak, akit helyettesítek. Kellemetlen helyzet. Abból származik előnyöm, hogy más szenved. Az igazgató atya közölte velem, hogy a következő tanévben is számítanának rám. A német tanár valószínűleg nem térhet még vissza. Ha mégis, akkor sem teljes óraszámban. De a jelenlegi helyzetben úgy tűnik, nem fog teljesen felépülni.
Egyébként viszonylag kevés problémám akad a fegyelmezéssel. Bár most, hogy ennyire meleg van, néha megőrülnek egy kicsit a fiúk. És olykor elkapok egy-egy pillantást. Biztos csak én értem félre. Sose tudtam értelmezni az ilyen pillantásokat. Akkor ez most azt jelenti, hogy ... De hát még gyerekek. Én gyerekeket látok, akármilyen magasak, tagbaszakadtak is. Akármilyen mély a hangjuk. És akármennyire tudom, hogy sérti őket, ha csak a gyereket látom bennük.
Ha Ricsinek említem ezeket a hangulatokat, nézéseket, pirulásokat, megvonja a vállát. Persze, mit vártam. Nyilván megkívánnak. Nem kell foglalkozni vele, ignoráljam. Minden csinos nővel ezerszer megtörténik. De a gyerekeket nem szabad bátorítani azzal, hogy észreveszem az ilyesmit. Bátorítani - persze, hogy eszem ágában sincs bátorítani senkit. De ignorálni mégsem tudom.