Múltkor összefutottam Babyface-szel. A szokásos kedves holdvilágarc. Szerény, jóindulatú mosoly. Mindössze néhány szót váltottunk, de szinte azonnal elújságolta a hírt. Várják a harmadikat. Titokzatos és büszke képpel mondta. Nem volt kedvem rákérdezni, Ricsi tudja-e már. Persze, hogy tudja. Nyilván tapintatból nem említette. Vagy elfelejtette, végül is mi közöm hozzá? Épp, hogy ismerem Babyface-et és családját.
Már megint hallgattam. Megfogadtam, hogy nem hozom szóba a témát Ricsinek. Csupa ilyen témánk van. Szeret-e, vagy sem. Ki az az Őzike? És mi lesz, ha soha nem akar gyereket? Ha pedig nem akar, én se akarjak? Miközben minden egyes szeretkezés olyan, mintha. Teljes átadás, teljes összhang. A lénye egy része mégis zárva marad előttem. Hiába beszéltünk múltkor, azon a bizonyos éjszakán annyi mindenről. Újra visszahúzódik. Újra távolodik. Így lüktetünk. Vagy csak én lüktetek. Bennem lüktet valami.
Valamelyik éjjel a babáról álmodtam. Nagyon ritkán álmodok róla. A hálószoba közepén lévő babakocsiban fekszik. És kiborul belőle. Még nagyon kicsi lehet, mégis beszél. Mama, segíts. Borzasztó hallgatni. Képtelen vagyok odamenni hozzá, hogy felemeljem. Sírva ébredek. Nem Ricsivel aludtam, különben felébresztem. Még akkor is, ha ezt az álmot aligha lenne kedvem elmesélni neki.
