Se iskola, se tanítványok. Noha mindig elfoglalom magam, mostanában túl sok az időm. Megint eszembe jutott anyám barátja. Az a német férfi, akit Ricsi szerint meg kellene látogatnom. Most itt az alkalom. Időm is van, pénzem is. Nem akadályoz semmi. De ha csak rágondolok, elfog a félsz. Nem is félsz, inkább valami kényelmetlen érzés. Mint mikor valami kellemetlen elintéznivalója van az embernek, és csak halogatja. Mióta halogatom. Eddig volt rá épp elég kifogásom. De most?
Persze nem kötelező. Tudom, hogy senki és semmi nem kényszerít rá. Ha nem akarok beszélni vele, akkor nem beszélek. És marad a tudatlanság. A találgatás, a feltételezések. Lehet, hogy inkább ezt választom, mint valami szomorú bizonyosságot. Nem akarom biztosan tudni, hogy anyám gondolt-e rám egyáltalán, miután elhagyott. Nem akarom biztosan tudni, hogy nem akart magával vinni. Vagy visszajönni értem. Minek kínoznám magam ezzel a bizonyossággal?
Persze, hívhatjuk ezt gyávaságnak is. Ugyanígy nem akarom biztosan tudni, hogy Ricsit mi fűzi Őzikéhez. Jelent-e az a nő egyáltalán valamit. Inkább meg se kérdezem. Nem járok utána. Nem kutatok. Könnyen megtehetném. De valami visszatart. Talán a tapintat, talán a gyávaság. Talán az önvédelem.
