Ebben a városban nehéz eltemetni valakit. Vagyis sokáig tart, amíg sorra kerül az ember. Ráadásul közelharcot folytattam Agapéval amiatt, hogy Emerenciát inkább hamvasszuk, mert tudom, hogy ő maga így szerette volna. Rettegett attól, hogy a föld alatt egy zárt koporsóban fekszik majd a teljes sötétségben. Leginkább a sötétségtől félt. Soha nem aludt villanyfény nélkül. Az ostrom alatt jött rá ez a rettegés, amikor éjszakák hosszú sorát kellett kibírniuk a zárda pincéjében.

De Agapé nem engedett. Nincs hamvasztás, mert a rendben mindenki koporsós temetést kap. A temetőben előre megvásárolt sírhelyek várják a nővérek tetemeit. Minden ki van találva. Ne különcködjek már megint ilyenekkel. Ráadásul bejelentette, hogy nyitott koporsó lesz. Emerencia ettől is irtózott volna. Hogy őt közszemlére tegyék. Amikor életében alig valaki nézett rá, mert csak a hajlongó hátát látták, az otthonkában elsuhanó alakját (takarítás közben otthonkát viselt, nem rendi ruhát, talán praktikus okokból, talán alázatból).

Mindennek úgy kellett lenni, ahogy évtizedek óta gyakorlat. A temetés össz-iskolai és össz-kolostori esemény. Teljesen mindegy, kit temetünk, aznap tanítási szünet, az összes osztály egyenruhában kivonul a város másik végében lévő temetőbe (természetesen tömegközlekedve, mert erre külön nem fogunk buszokat rendelni), járóképes apácák ünnepi habitusban, tényleg csak a túl betegek és túl öregek maradnak otthon, meg a portaszolgálatra beosztott nővér. (Ezúttal épp, hogy még itt lesznek a diákok, mert vége a tanévnek.)

Én is elővettem a szekrényből a szép ruhámat, hogy megnézzem, nem kell-e tisztítóba vinni, kivasalni. Az volt az érzésem, hogy egy jelmez hever az ágyamon, és ha felöltöm, valami szokatlan történik majd velem.