Ricsit igazából nagyon nehéz kiengesztelni. Nem volt nekem elég a munka miatti szorongás. Most még miatta is aggódom. Valóban megsértődött. Ilyenkor nem szól egy szót sem. Kénytelen voltam eljönni tőle. Nem bírtam elviselni, hogy átnéz rajtam. Nem igazi összeveszés ez. Csak mosolyszünet. Csak? Ebben a pillanatban nagyon nyomaszt. Félek, hogy elege lesz belőlem. Félek, hogy nem kellek már neki. Miért nem tudtam örülni annak, hogy meghív nyaralni? Hogy szeretne megajándékozni azzal a héttel? Miért, miért, miért?

A tanítványom továbbra sem veszi fel. E-mail-re nem válaszol. Szinte szégyellem már keresni. Mintha zaklatnám. Pedig nem várok egyebet, csak, hogy mondjon végre valamit. Bár pontosan tudom, mit mondana. Nincs tovább munka. Janka is ezt hajtogatja. Mostanság így hajítják ki az embert. Nem mondják meg mindjárt, hogy vége. Csak felfüggesztik a dolgot. Elhalasztják. Bizonytalan időre. A lényeg az, hogy ne kelljen konfrontálódni. Ne kelljen magyarázkodni. Egyébként ez kísértetiesen emlékeztet arra, ahogy a férfiak szakítani tudnak - magyarázza a színésznő. - Egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik kimondták, hogy vége. Akár szóban, akár írásban. A többi egyszerűen elmaradt.

Ez a párhuzam most a legkevésbé se nyugtat meg. Ha Ricsi is csak elmarad? Nem fogom tudni, csak idővel. A munkáról nem tehetek. De ebben egyedül én vagyok a hibás. Hogyan engeszteljem ki? Hogyan győzzem meg arról, hogy nem úgy gondoltam? Valljam be végre, hogy szeretem? De nem, ezt nem mondhatom ki. Amíg ő nem ... És ő nem. Ő véletlenül sem.

Írok egy bocsánatkérő e-mail-t. Adjon már életjelet magáról. Legyen szíves. Mondjon valamit. Bármit. Csönd. Nincs bejelentkezve a csevegőbe. De ez nem meglepő. Ritkán jelentkezik be. Csak, ha előre megbeszéljük. Az egérrel rámegyek a képére. Újra és újra megnézem. A fotón az a rá jellemző félmosoly. Amit annyira szeretek. Ami annyira hiányzik.