Ma egész nap hülyeségeket intéztem. Elromlott egy zár, eldugult egy lefolyó, nem nyomtatott a nyomtató. Mindenhez engem hívtak. Néha a falra mászom attól, hogy mindenki ennyire tehetetlen. Döntésképtelen.

Persze tele vagyunk öreg apácákkal. Fiatalok alig. Azok is olyan teszetoszák legtöbbször, hogy megalszik a tej a szájukban. De az agresszívek még rosszabbak. Mert olyanok is akadnak. Ha rajtam múlna, kipenderíteném a fél rendházat. De nem rajtam múlik. Nem is akarom, hogy valaha döntenem kelljen mások sorsa fölött. Nekem elég, ha a nyomtatót beindítom, és kihívom a lakatost. Ebben jó vagyok, bár nem szeretem csinálni. Csak muszáj.

A felhozatal harmatgyenge. Agapé emiatt ragaszkodik annyira a tévés szereplésemhez. Kellene nekünk az utánpótlás, de nagyon. Klassz nőkre lenne szükség, nem ezekre a harmadvonalbeli szerencsétlenekre, akik vagy túl csúnyák, vagy túl buták, vagy mindkettő egyszerre. Lehet persze, hogy csak teljesen félrenevelték őket. Vagy én vagyok ma gonosz. De kezdjem azt az ócska szöveget, hogy ki megy manapság apácának? Akinek nincs más választása? Akinek biztos megélhetés kell, biztos meló, némi tiszteletadás, esetleg státusz? Az iskolánk hatalmat is ad a kezükbe. Gyakran teljesen alkalmatlan, lelkibeteg szörnyecskék kezébe.

A prof biztos velük is türelmes lenne. Meglátná bennük a nőt, aki ott sincs. Vajon meglátná? Egyszer próbára kéne tennem, hogy bírja a butaságot. Az egyetemen el van kényeztetve, olyan nagyon ostobákkal azért nem szokott találkozni. Egyszer nevetve mesélte, hogy ezer éve felvételiztetett egy csajt. Az egész felvételi bizottságnak kiguvadt a szeme, olyan jó nő volt. De az anyaghoz hozzá se tudott szagolni. Csak azért hívták be ismét, hogy még egyszer megnézzék a ruháját. Vagyis a mellét, ahogy majd kibuggyan a ruhájából.

Nem kéne ennyit gondolnom a profra.