Utolsó pillantás a tükörbe. Most még vissza lehet fordulni. Mondjuk lemosni a kencét (alig látszik), levetni a civil ruhát ... De nem. Gyerünk kifelé. Adok egy esélyt Agapének, hogy eltántorítson. A kabátom a karomon, a világoskék top fölött sötétkék kardigán. Térdig érő sötétkék szoknya. Fekete, lapos sarkú csizma. Semmi különös. Láttam én már rendembéli nővért szűk farmerben és virágos pólóban osztálykiránduláson. Még flörtölt is a buszsofőrrel. Akkor egészen megbotránkoztam. Így változunk.

Mikor Agapé irodájához érek, az ajtó félig nyitva. Majdnem belépek, de észreveszem, hogy nincs egyedül. Ő az íróasztal szélén ül, a lábát lógatja és mosolyog. Sose láttam még ezt a mosolyát, játékos, kicsit sejtelmes. Háttal nekem, az előkelőbb vendégeknek fenntartott fotelben ül valaki. A hangjából ítélve csakis fiatal nő lehet. Kuncog. Kislányosan, kicsi évődve. Évődve? Jól értelmezem ezt a kuncogást?

Döntenem kell, vagy megzavarom őket, vagy úgy megyek el a profhoz, hogy nem beszéltem Agapével. Mintha a főnökasszony megérezné a jelenlétemet, felegyenesedik, lesiklik az íróasztalról. Valamit mond a lánynak, de olyan halkan, hogy nem hallom. A lány feláll, én a kellemetlen magyarázkodást megelőzendő sarkon fordulok, és eltávolodom az irodától. Ha a lány 5 másodpercen belül kijön, bemegyek Agapéhoz. Ha nem, indulok a profhoz.

A lány kijön. Az ellenkező irányba indul, nem látom az arcát. Magas, kicsit hajlott hátú. A ruházata alapján az egyik novícia. Nem tudom, melyik. Nekem mindig olyan búval béleltnek látszik mindegyik. Képesek ezek kuncogni? Bekopogok Agapéhoz, aki eddigre már az íróasztala mögött ül, és a laptopján keresi a billentyűket.

Mikor felnéz, elmosolyodik.

- Nocsak, Letícia, milyen csinos vagy.

Nem neheztelve vagy megrovóan mondja, szinte örömmel.

- Beszélhetünk? –  kérdem.
- Nincs sok időm – feleli. – Sürgős?
– A profhoz megyek.
- Jól teszed. Zseniális ember.
- Vannak bizonyos kétségeim.
- A zsenialitását illetően? Ne legyenek.
- Dehogy a zsenialitását illetően.
- Flörtöl veled?

Olyan magától értetődően kérdezi, mintha nem lenne ebben semmi különös.

- Azt hiszem.
- Minden csinos nővel flörtöl. Ettől érzi férfinak magát.
- De …
- Neked meg tetszik, amit csinál. Ez a baj?

Közben valószínűleg az e-mail-jeit olvassa, mert nem is néz rám, a szeme a képernyőn, kezében  az egér.

- Tetszik.
- Mert nem vagy fából. Ne fújd fel a dolgot. Főleg az ő esetében nem. Ez nem több neki, mint egy kis ujjgyakorlat. Veszélytelen. Van valami más is?

Ott állok a szép kék topomban, és nagyon hülyén érzem magam. Ujjgyakorlat. Ez vagyok, nem több. Egy szánalmas ujjgyakorlat.

- Nem fontos.

Elindulok az egyetem felé. Csúszkálok a hótorlaszok között. A latyaktól bokáig sáros lesz a csizmám. Az egyetem kerítéséhez érve megállok. Nem tudom eldönteni, hogy van-e egyáltalán jogom drámainak érezni ezt az egész helyzetet. Vagy csak az én fejemben létezik a kísértés. Aztán meglátom a profot, könnyű kabátban, hajadonfőtt vág át a kerten a két főépület között. Biztosan a büféből jön. Megáll, rágyújt. Élvezi az első slukkot. Odalép hozzá egy diáklány és tüzet kér tőle. Beszélnek pár szót. Aztán a prof jobbra el.

Bagatell, gondolom, de nekem nem az. Percekig állok még a rács mellett, és nem tudom, hogy be merjek-e menni. Félek. Nagyon félek. Nem tőle, önmagamtól. Meg attól, hogy semmi sem lesz. És attól, hogy lesz valami. A biztonsági őr kilép kis őrtornyából bódéjából, kérdőn bámul rám, de nem szólít meg. Félénken rámosolygok. Megvonja a vállát. Visszamegy melegedni meg tévét nézni.

El kéne indulnom. Már rég elkéstem.