Nem megy ki a fejemből a kuncogó lány Agapé irodájában. Olyan különös volt. Laudesen megfigyeltem a novíciákat. Találgattam, melyik lehetett az. A kórusra mentem fel, ahogy a régi szép időkben. Laudest hallgatni onnan a legjobb. Más a perspektíva. Olykor, ha nagyon álmos vagyok, lefekszem a karvezető emelvényére, jó széles és hosszú, egyébként fel lehet hajtani, hogy az altok át tudjanak menni az orgona túloldalára. Az emelvényen heverve szeretek zsolozsmázni leginkább. Imakönyvre már nincs szükségem, régen tudom kívülről a programot.

Szóval odaföntről figyeltem őket. Három tippem is van. De nem tudok dönteni. Ezek hárman úgy hasonlítanak egymásra, mintha testvérek lennének. Magasak, vékonyak, sápadtak. Sosem figyeltem meg őket különösebben. Pedig lehet, hogy jobb lenne, ha tudnám … Bár persze akkor se szólnék semmit. Nem láttam semmit. Ez puszta megérzés, nem több.

Próbálok imádkozni. Az, hogy itt énekelek egymagamban, nem imádkozás. Automatikus. Ezért szeretik az emberek a rózsafüzért. Meg az imamalmot. Közben egész máson is járhat az eszük, a feladatot úgyis teljesítik. Amikor az imádság feladat. Nekünk az. Persze nem így kellene érezni, az ima beszélgetés. Isten beszél hozzánk. Vagy mi hozzá. Nincs valódi párbeszéd. Isten nem hozzánk beszél, vagyis hozzánk már (már?) nem beszél. Valamikor valakihez beszélt. Nekünk ezeket a szavakat ismétli el. Vagy ezeket a szavakat ismételjük mi magunknak. Varázslatos és szép szavak. Annyira belénk ivódnak, hogy lassan eltűnik a jelentésük. A hangzásuk marad bennünk, a dallamuk. A formájuk. Ez nem igazi beszélgetés.

Volt idő, hogy nagyon szerettem volna, ha az Úr szól hozzám. Ha Jézus leszáll a keresztről, és odasétál hozzám. Megsimogat. Bár ha belegondolok, ez iszonyatos lett volna. Csak hittem, hogy szeretném. De Jézus helye a kereszten van. Úgy hozzászoktunk a bitóhoz, hogy már nem is tudatosul, kivégzőeszközt látunk, egy haldoklóval. Vagy halottal. Jézus vajon halott a kereszten? Vagy még agonizál? Ha a rómaiaknál az akasztás a divat, akkor most egy akasztott emberhez imádkoznánk. Himbálózna egy kötélen? Hogy lehetne ezt művészileg megoldani? Groteszknek hat? Szentségtörésnek? Miért?

A megszokás evidenciává teszi a groteszket. Banálissá.

Jézus felesége vagyok. Legalábbis átmenetileg. Azt mondjuk persze, hogy menyasszonya, de nem lehet valaki örökké csak menyasszony. Nem több ez, mint hasonlat, a jegygyűrű ellenére. Jézus ugyanis nem tart számot egyetlen menyasszonyára sem. Kitárt karokkal haldoklik a szobánk falán, örökké csak haldoklik. Sosem ölel. Még csak ránk se néz. Az ég felé néz, vagy már nem néz sehová, mert halott. Egy halott felesége vagyok. Egy halott Isten akárhányadik számú, didergő felesége.