Elmentem gyónni, ahogy Agapé parancsolta. Tudtam, hogy számonkéri majd, úgyhogy inkább megtettem. Kutattam magamban a bűnbánat érzése után. A baj az, hogy hozzászoktattak bennünket, hogy mindenért bűntudatunk legyen. Ha mindenért bűntudatot érzünk, elbizonytalanodunk, mikor vétkezünk igazán. Tudva és akarva Isten parancsai ellen cselekedni bűn. Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással egyaránt. Ebben tán a gondolatot a legnehezebb megfogni. Nem uralkodunk a gondolatainkon, ahogy az álmainkon sem. És nincs esélyünk nem vétkezni.
Albertinát illetően a véleményem nem változott, de a féktelen indulatosságot és annak mesterséges szítását felvettem a listámra. Gyónásra mindig listával megyek. Kábé, mint más bevásárolni. Ott vannak a bűnök, meg a mennyiségek. Még az ezer éves bűnlajstromomat használom, amelyet fiatal korom óta vezetek. Kezdetben az imakönyvemből dolgoztam (Lelki tükör elsőáldozók számára) aztán rájöttem, hogy legegyszerűbb saját füzetet felfektetni.
Vannak típusbűneim, ezek az állandó listán szerepelnek. Tudom, hogy mindig újra és újra elkövetem őket, heti rendszerességgel kb ugyanannyiszor. Aztán vannak a szokatlanabbak, amelyeket csak olykor-olykor veszek elő. Érzek ebben valami perverz gyönyört, mint a var feltépésében. Bizonyos vétkeimet egyenest ínyencfalatként tálalom az atya elé. Már tudom, mire ugrik, mi érdekli különösebben. Vannak kedvenc bűnfajtái. Nem is meggyónom őket, inkább büszkélkedem velük. Így vétkezem gyónás közben is, képtelenül a teljes bűntelenségre. Olykor meglepetést készítek az atyának, hogy ne legyen olyan unalmas. Mert gyóntatni nagyrészt dögunalom. Ezt ő maga vallotta be egy gyenge pillanatában. Az érdekes gyónó felüdülés. De milyen az érdekes? A nagy bűnös? Aki most akar megtérni? Életgyónást végez? Súlyos bűnöket vall meg?
Anzelm atya nem gyóntatószékben hallgat meg, hanem a szobájában. Csak megcsókolja és felteszi a stólát a nyakába, és máris megszűnt magánember lenni. Olyankor nem engedi, hogy a szemébe nézzek. Egymás mellett ülünk, és mégis nagyon messze van tőlem. Engem kicsit zavar, hogy nincs köztünk a rács. Sejtelmesebb, ha nem látom a papot szemtől szembe. Ez is nagyon ki van találva.
A gyóntatószék intimitása. A kulisszák. Kis lámpafény. Az atya középen. Mikor épp nincs kliens, olvas valamit. Régebben úgy képzeltem, regényt vagy újságot. Ha gyónó jön, megreccsen a térdeplő. Szeretem az egészen zárt, régi gyóntatószékeket, van bennük valami kuckószerű. A térdeplő nyikorgása mintha a bűnök súlyát jelképezné. Mielőtt a gyónó megszólalna, a pap már érzi az illatát. A nemét, a korát, a súlyát. Tudja, hogy dohányos-e. Hogy beteg-e. De lehet, hogy nem tudja. Lehet, hogy van, akit nem érdekel.
Anzelm atya hatvanvalahány éves, de jó erőben van. Profilból Charlton Hestonra hasonlít. Meg egy kicsit II. János Pálra, akkoriban, mikor pápává választották. Sportos, fiatalon nagyon jóképű lehetett. Vagy harminc évig élt Brazíliában, és csak nemrég jött vissza Pestre. Jezsuita. A legtöbb nővér nem szeret nála gyónni, mert túl okos, átlát rajtuk, és belemászik a lelkükbe. Persze a 10 Miatyánk meg Üdvözlégy nála se több, de mielőtt kiszabná, elbeszélget.
Azt reméltem, a profról kérdez, mert elhadartam neki, hogy vonzódom egy férfihoz. Hogy fantáziálok. Milyen gyakran? Gyakran. Kértem a Szűzanya segítségét? Mit tud a Szűzanya a férfiakkal való fantáziálásról? Tényleg, tán tud valamit. Anzelm atyát nem igazán érdekli a prof. Azt hiszem, világlátott emberként pontosan érti, hogy egy korombéli nőnek olykor vannak vágyai. Sokkal többet kérdezett a haragról. Az indulatosságomról. Hogy miért nem vagyok engedelmesebb. Tán beszélt Agapével. Tán csak azért hangsúlyozza megint ezt, mert ismer. Az indulatosságommal évek óta baj van. A fantáziálás meg újkeletű. Esetleg csak átmeneti. A megrögzött bűntípusokra kell koncentrálni. És arra, hogy legyen bűntudatom. Legyen.
