Még egy nap a rekollekcióból. Szigorú böjtre fogtam magam. Azt gondoltam, ettől tisztábban fogok látni mindent. Megregulázom a testem. Néha szinte dühös vagyok rá. Pedig nem ő áll az utamba. Nem a testem gyenge csupán. Nem oszthatom részekre magam.
Az elején nehezen telik az idő. Mardos az éhség, pedig még nem is vagyok éhes. Inkább a tudat mardos, hogy mennyi van még hátra. Aztán kezdek belesüppedni. Átadom magam a hatalmának. És figyelni kezdek. Végre arra, amire kéne.
A rekollekciónak szigorú rendje van. A szokásos imádságokon túl előadásokat is hallgatunk. Külsős atyák jönnek. Van, aki érdekesen beszél, van, aki unalmasan. Ha érdekesen, szinte sajnálom, hogy befejezi. Kérdéseket nem szoktunk feltenni. De lehet gyónásra jelentkezni a legszimpatikusabb atyához. Persze, ha mindenkinek ugyanaz szimpatikus, senkire nem lesz idő. Hogy is mondják ezt? Nincs minőségi idő.
Aztán ott az egyéni elmélkedés. Ilyenkor gyakran írok. Megkönnyíti a gondolkodást, ha írni kezdek. Nem tudom, hányadik rekollekciós füzetem ez. Eleinte furcsa, hogy ismét kézzel írok, hozzászoktam a billentyűkhöz. Egykor nagyon szerettem a szivatós töltőtollat. Azzal élvezet volt írni. A golyóstoll bármekkora találmány, személytelen. Van bennem némi nosztalgia a töltőtoll iránt.
Jólesik a csend. Szinte elringat. Akár el is tudnék aludni. De nem szabad aludnom. Döntenem kellene.
Az elmélkedés egyik módja, hogy egy bibliai helyzetbe képzeljük magunkat. A szerzetesi hivatás egyik alapjelenete Márta és Mária kettőse. Jézus a vendég. Látom magam előtt, ahogy ücsörög a konyhában. Márta kapkod, a legjobbat akarja nyújtani az imádott férfinak. Már megint bejelentés nélkül jött. Miért nem tudja megüzenni, hogy erre jár majd? Akkor Márta mindent időben előkészíthetne. Elmehetne a piacra. Vehetne abból az olívaolajból, amit a Mester annyira szeret. De Jézus túlságosan bohém. És nem is nagyon érdekli az evés. Néha úgy tűnik, csak azért eszik, hogy a többiek lássák.
Mária nem segít. Mária álmodozik. Ott ül a Mester lábánál, és nézi-nézi, a szerelmes nő homályos tekintetével. Issza magába a szavait. Olyan ritka, hogy ennyire közel lehet hozzá. Nem pazarolhatja az időt konyhai munkára. Jézus szívéhez nem a gyomrán át vezet az út. De senki sem tudja igazán, hogyan lehet elnyerni a szeretetét. Hiába olyan gyengéd. Mindig távolságtartó marad. Mindig magányos. Mária szenved ettől. Szeretné egészen magához szorítani. Szeretné, ha az övé lehetne. Kettesben akar lenni vele. Nem bánná, ha csak feküdnének csöndben, mozdulatlanul. Jó lenne az is.
A nővérek versengenek Jézusért. Néma, makacs, kegyetlen versengéssel. Tudják, hogy a Mester nem tűrné a nyílt konfliktust. Tán nincs is tisztában vele, hogy szeretik. Nem, nem úgy, ahogy ő beszél a szeretetről. Nem a mindenkinek járó, felebaráti szeretettel. Szótlan, forró, asszonyi szerelemmel szeretik. Viszonzatlanul. A kisajátítás, a birtoklás leghalványabb reménye nélkül. Miközben mosolyognak és szolgálnak. Ki így, ki úgy.
Sosem kételkedtem abban, hogy Mária szerepe áll hozzám közelebb. Nem vagyok sürgő-forgó háziasszony. Nem szeretek főzni. Ha Jézus betérne hozzám, nem kínálnám meg még egy kávéval sem. Sajnálnám rá az időt. A minőségi időt. Becsuknám a szemem és hallgatnám, amit mond. Vagy hallgatnám, hogy nem mond semmit. A csendjét. És kínozna, hogy nem az enyém. Sosem lehet az enyém. Mindig osztozni kell rajta. Hát nem ezt hívják poligámiának?
Nagy László: Márta és Mária
Márta szorgalmas
nap-tépő ordas,
Mária lehajló,
homloka holdas
Márta ha zsákol,
mázsákkal táncol,
Mária felizgul
nádsusogástól.
Márta szelíden
simítja ingem,
Mária ököllel
üti a szívem.