Tudtam, hogy le fognak kapcsolni. A novíciamesternők olyanok, mint a katonai rendészek vagy a belső elhárítás. Főleg ez a Benedicta nővér, az áldott jó lélek. Olyan kimért és távolságtartó, mint az angol királynő személyesen. Végül is az a feladata, hogy elrettentse azokat az őrülteket, akik apácának akarnak állni. Kiképző őrmesterként is megállná a helyét.

Behívott magához elbeszélgetésre. Nem szívesen teszi szóvá, de. Már mások is megfigyelték (kik azok a mások? és miért nem a saját lelki üdvükkel törődnek?), hogy egy ideje nem járulok szentáldozáshoz. Mi a baj? Neki, Benedicta nővérnek igazán elmondhatom. Egyenes derékkal ülök a kényelmetlen tonettszéken, amely ugyan nagyon szép, de képtelenség rajta úgy elhelyezkedni, hogy ne nyomja valamimet. Pszichológiai trükk.

Benedicta inkább csontos, mint karcsú. Kis bajuszkája van, és ráncos a bőr az orra alatt. Egyébként nagyon ápolt, úgyhogy sose értem, miért nem kezd valamit ezekkel az erős pihékkel. A bajuszkát fixálom.

Nem hazudok, de nem is vagyok teljesen őszinte. Az a gond, magyarázom, hogy nem érzek magamban elég hitet, bizalmat, szeretetet, nem érzem magam méltónak az áldozásra. Furcsa levertségre hivatkozom. Mindez igaz is. Levert vagyok. Könnyű lenne ráfogni a tavaszi fáradtságra. De pont húsvét előtt? Ez most nagyon rossz időzítés. Húsvétkor még az is áldoz, aki csak egy évben egyszer teszi. Ilyenkor válságba kerülni elfogadhatatlan.

Benedicta spirituális olvasmányt ajánl. Kezembe nyomja Keresztes Szent János verseit. Mintha nem ismerném őket. (Kiválóak arra, hogy még nagyobb letargiába süllyesszenek.) Elmélkedjem az Úr szenvedéséről, kérjek megerősítést. A nagyhét mindannyiunk számára hatalmas lehetőség. Megpróbáltatás és lehetőség. Szedjem össze magam.