A gyerekek hazamentek. Csoszogás, köhögés. Úgy nézem, Emerencia nincs jól. Mindig valami félmosoly bújkál egyébként az arcán. Inkább a szemében, mint a száján. Most nem. Ha nincs ott az a mosoly, észreveszem a ráncait. Mintha kezdenének szétesni a vonásai. A hangja azonban a régi. Ez egy kicsit megnyugtat. De látom, hogy szenved. Ha igazán hinnék a szenvedés felajánlásában, örülnöm kellene. Hogy szenvedhet. És, hogy képes felajánlani. Annak is örülnöm kellene, hogy én gyötrődhetek. De még Jézus se tudott örülni a keserű pohárnak.
Ma mind gyötrődünk. Ki ezért, ki azért. Nekem is megvan a magam oka. Fáradt vagyok, alig aludtam. Gyóntam ugyan, de ez semmit nem javított rajtam. A kedvetlenség, levertség változatlan. Ima közben elkalandoznak a gondolataim. Máshová vágyom. Ki, a szabadba. Az Alpokba. Vagy a Madrid környéki hegyekbe. Néha azt hiszem, földrajzi meghatározottságunk alapvetően befolyásolja az állapotunkat. Vagy a génjeink?
A csönd beburkol. De most nem emel fel. Lenyom. Emerencia arca megrándul. Szomorúak vagyunk idebent. Csak Ördög nem akarja elfogadni, hogy ennek így kell lennie. Töretlen hittel csóválja a farkát, és várja, hogy elvigyem sétálni. Vagy ő vigyen el engem.
Áldott húsvétot.
