Anzelm atya nem hagyott kibúvót: ideje szembenéznem a valódi problémával. Nem csak a tisztasági fogadalmammal van itt gond, hanem az egész hivatástudatommal. Sőt, tovább megyek, a hitemmel. Azt hiszem, kezdem elveszteni a hitemet. Vagy legalábbis meginogtam. Vannak napok, hogy arra ébredek: talán semmi sem igaz mindabból, amiben eddig hittem. Ha Isten létezik is, mert a létében eddig sosem kételkedtem, nem törődik velünk olyan személyesen, mint hinni szeretnénk. Nem olyan, mint amilyennek a saját egyházam lefesti.
Az ún. lelki szárazság nem szokatlan jelenség egy szerzetes életében. Még a szentekében sem. Lehet évekig így élni. Avilai Teréz 20 évig volt gyakorlatilag közömbös, vagy semleges. Átlagos apáca. Negyven évesen tapasztalta meg az eksztázist. Addig társaságba járt, meglehetősen kényelmes életet élt, és nem történt vele állítólag semmi említésre-méltó. Vagyis egy szent-életrajz szempontjából nem történt.
Hogyan jutottam ide egyáltalán? Miért lettem apáca? Az egyik fő ok meglehetősen prózai volt: nem akartam kimaradni semmiből. Nem akartam laikus, egyszerű hívő lenni. Vasárnapi keresztény. Amatőr. Valósággal derogált. Ma már látom, hogy ennél gőgösebb nem is lehettem volna.
A meghívás lehet valódi vagy öncsalás. Soha nem tudhatjuk, melyik. Biztos jelek, belső meggyőződés, kiválasztottság-tudat. Egy nemhívőnek elmagyarázni, hogy mi az, ami odavonz bennünket az oltár elé, gyakorlatilag lehetetlen. És még azt sem mondhatnám, hogy tudom, mi vonzza a többieket. A szavak elfedik a valóságot. A betanult formulák, az imaszövegek szép takarója alatt mégiscsak meztelenek vagyunk.
A vallás verbalitás nélkül számomra elképzelhetetlen. Szavakból épül fel. Kezdetben volt az Ige. Elbűvöl egy szókapcsolat. Egy verssor. Egy latin kifejezés. Egy dallamfoszlány. És szeretnél oda tartozni. Szeretnél te is kiválasztott, meghívott lenni. Sokan vannak a meghívottak, kevesen a választottak. Miért? Mi van, ha engem nem hívtak meg, és nem választanak ki?
Isten ne lenne személyválogató? Ezt sosem tudtam elfogadni. Minden arra utal, hogy igenis személyválogató. Ő dönti el, hogy kit hív meg, kinek ad kegyelmet, kit tesz misztikussá. Márpedig az akkori, kislány-agyammal nem kevesebbre vágytam, mint misztikussá lenni. Pedig ez nem vágy kérdése. Semmilyen befolyással nem vagyunk rá. Ahogy arra sem, ki szeret belénk.
A kollégiumban és az osztályban egy Stronci nevezetű lánnyal rivalizáltam. Hasonló dolgok érdekeltek bennünket. A hálóban egy emeletes ágyon osztoztunk. Olykor megzsarolt, hogy kicsikarjon tőlem valamit. Olykor besúgóként működött. Tudtam, hogy csak ő lehet, mert bizonyos dolgokról csak ő tudhatott. És visszahallottam. De sosem szóltam neki emiatt. Hallgatólagosan gyűlöltük egymást, azt hiszem.
Okos, tehetséges, csinos lány volt. De úgy éreztem, van benne valami romlott. Valami alattomos erőszakosság. Aztán bejelentette, hogy apáca lesz. Vagyis nem bejelentette, hanem valahogy kiderült. Fontoskodó képpel kezdett járkálni. Átköltözött a rendházba a kollégiumi hálóból. (Ennek örülnöm kellett volna, de mégsem tettem.) Tizenhét évesen azt éreztem, hogy Stronci lekörözött.
Így kezdődött. Nem fogadhattam el, hogy ő kell, én pedig nem. Ha elfogadom, az vereséget jelentett volna. Nem akartam vereséget szenvedni. Nem tőle. Attól fogva jártam laudesre. Fixáltam az oltár fölött függő Krisztus-szobrot, és vártam, hogy szóljon hozzám. Olykor beszöktem a kápolnába az éjszaka közepén is. Azt akartam, hogy Isten csak velem foglalkozzon. Ne ossza meg a figyelmét. Abban a kápolnában akkor és ott csak velem legyen találkája.
Stroncival sose beszéltünk nyíltan arról, hogy miért jutott eszünkbe a szerzetesség. Kézenfekvő volt. Lehet, hogy ő is le akart körözni. Vagy csak nem volt kedve hazamenni a zavaros családjához. Őt felvették 17 évesen, engem nem.
A dolog pikantériája, hogy Stronci egy évvel később meggondolta magát, sosem lett belőle novícia. Én meg itt ragadtam.