Végre. Végre megint ott ültem a kopott zöld kanapén. A disszertációmról beszéltünk, a profnak tetszett a legutóbbi fejezet, bár szerinte én a státuszomnál fogva nem tárgyalhatnám így a vallásokat. Sőt, valójában az, aki egy vallás követője, nem is foglalkozhatna a vallások összehasonlításával, mert elfogult.

Lehet, hogy igaza van, én mégis ragaszkodom a témához. Ő pedig megértően mosolyog. Megkérdezte, hogy eldöntöttem-e már, mi legyen az örök fogadalommal. Nem döntöttem el semmit véglegesen, mondtam. Biztos? Nem, még ez sem biztos.

Erre leült mellém, és megint a kezébe vette a kezem. Simogatta, csókolgatta a tenyerem, az ujjaimat. Bevette a szájába az egyik ujjamat, és szopogatni kezdte. Teljesen süket lettem. Az egyik pillanatban még hallottam az autók zaját odakint, aztán semmit, csak a cuppogást, és a saját zihálásomat. Mintha süllyednék.

Teljesen erőtlen voltam és teljesen passzív. Csak hagytam, hogy az történjen, amit ő akar. Hosszan csókolóztunk. Harapdálta az ajkam. Félelmetesen jó volt. Nem voltam képes a következményekkel törődni. Csak léteztem. Csak nő voltam egy férfival összefonódva.

A telefon mentett meg. Amikor már nagyon belemelegedtünk az ölelkezésbe és simogatásba, megszólalt a prof mobilja. Csodáltam, hogy nem némította el korábban. És, hogy felvette. Mégpedig habozás nélkül. Teljesen normál hangon beszélt, azt hiszem, a feleségével. Most már nemsokára otthon lesz. Igen, még beugrik kínai kajáért a sarki kifőzdébe. Azt is mondta, hogy szeretlek, kicsim. Mármint a feleségének.

Én meg végignéztem magamon, és elfogott a szégyen. Mit csinálok én itt?  Felugrottam a heverőről, és öltözni kezdtem. Civilben voltam. A prof csak nézett, nem is próbált visszatartani.

- Sajnálom - mondta. - Túl messzire mentem.
- Nem a maga hibája.
- Az enyém is. Nem ismertem fel, hogy egy kislánnyal van dolgom, aki nem tudja, mit akar. Ez hiba.

Ez a mondat az arcomba kergette a vért. És majdnem elsírtam magam.

Első felindulásomban berohantam a legközelebbi templomba, pár perccel zárás előtt. Épp volt szabad gyóntatófülke. Letérdeltem, és keresztet vetettem. A pap már órák óta ülhetett odabent, talán azt remélte, hogy mára végzett. Felsóhajtott és ledarálta a szokásos szöveget, aztán várta, hogy elkezdjem.

Sírással küszködve meséltem el neki, mi történt. A hivatástudatom, a hitem, a tisztasági fogadalmam, a prof, a megalázottság, a kétségbeesés. Fiatal pap volt, az a kenetteljes fajta, aki soha egy őszinte szót nem bír szólni. Ebben a pillanatban pedig az kellett volna. Nem bántam volna, ha lebarmol, ha kiró valami lehetetlenül súlyos penitenciát. De nem tette. Nem jött ki a sodrából egy kicsit sem. Egyenszöveget kaptam, egyenfeloldozással. Tizenöt Miatyánk, tizenöt Üdvözlégy. Nála biztos ez a standard adag, akár emberölésről, akár kis hazugságokról van szó. 

Mire hazaértem, teljesen lenyugodtam. Nem volt katarzis, nem volt szívből jövő megbánás. Sőt, inkább szégyent éreztem, mint megbánást.  Ledaráltam az imákat a kápolnában, de egyetlen szó sem jutott el a tudatomig. Magam elé képzeltem, ahogy a profék kínait vacsoráznak otthon. Tán olyan papírdobozokból, mint az amerikaiak a filmekben? Én még sose ettem kínait.

MC-t nem értem el.