Mindeddig nem akartam erről írni, sőt beszélni sem. Szombaton aztán rászántam magam, hogy elmondjam valakinek. Agapé persze tud róla. Talán más nem is. Még Anzelm atyával sem elemezgetjük a gyerekkoromat.
Azt hiszem, sokszor szerettem volna úgy nézni magamra, mint valami múlt nélküli lényre. Gondolom, ez másokkal is megesik. Ráadásul több hivatalos újjászületés is történt az életemben. Így könnyebb volt magammal is elhitetnem, hogy a múlt nem számít. Abban a pillanatban jöttem létre, amikor elsőáldozó lettem. Amikor gimibe kerültem. Amikor felvettek jelöltnek. Amikor letettem az első fogadalmat. Nem tudom, mikor. Melyik pillanatot választanám? A valóságos születésem helyett?
Judit szerint, ugyanis vele beszélgettem hosszasan, minden jelenlegi problémám a gyerekkoromból fakad. Persze, hogy én is olvastam pszichológiai könyveket. De meggyőztem magam róla, hogy túlvagyok az egészen. Ez a Letícia már köszönő viszonyban sincs az akkorival. Akit másképp is hívtak. Aki nem is én voltam. Ez a Letícia tudja, mit akar. Megy előre. Előre, csak hová? Vagy mégse megy előre?
A születésem tévedés volt. Már emberi értelemben. Isten szándéka szerint volt értelme, mint mindennek. De anyám nem akarta. És igazán apám sem. Apám anyámat akarta. Én voltam a csali. Vagy a túsz. Vagy nem tudom, minek nevezzem.
Nem sokat tudok anyámról, hamar otthagyott bennünket. Tíz éves koromban. Pont a rendszerváltáskor. Nekem a rendszerváltás elsősorban ezt jelentette. Hogy anyám lelépett. Azóta nem hallottam felőle. Egy nyugatnémet pasival lépett le. Nem tudom, mi lett belőle. Lehet, hogy másik családot alapított. Önszántából vagy anyagi érdekből. Lehet, hogy a prostituálttá vált. Ahogy apám nevezte attól a pillanattól kezdve. Apám számára akkortól minden nő kurva volt. A lányát is beleértve.
A következő négy évben, amíg gimibe nem kerültem, nagyrészt a nagyannyámmal éltem. Apám anyjával. A Balaton északi partján laktunk, egy nyáron nyüzsgő, télen félhalott településen. Apám volt a helyi üdülő gondnoka. Amíg ki nem rúgták. Keményen ivott. Nincsenek róla szép emlékeim.
A nagyanyám becsületből igyekezett megmenteni apámtól, de valahol ő is neheztelt rám. Túlságosan hasonlítottam anyámra. Aki úgymond tönkretette az egyetlen fiát. Nem kárhoztatom, ő így érezte. Befogadott, ha apám részeg volt. És egyre gyakrabban volt részeg.
Kézenfekvőnek tűnt, hogy a plébánián keressek menedéket. Rendes, falusi plébánosunk volt, egy tagbaszakadt, akkoriban negyvenes férfi. Sokat nevetett, szerette maga köré gyűjteni az ifjúságot. Hirtelen népszerűvé vált az egyház, meg a vallásosság. Mindenkiről kiderült, hogy titokban hithű katolikus volt az átkosban is. De ez engem akkor nem érdekelt. Tartozni akartam valahová. Nevetni akartam. Énekelni. Imádkozni.
A plébános ötlete volt az egyházi gimi. Apám kijelentette, hogy engem az se fog megmenteni attól, hogy kurva legyen belőlem. A véremben van. Azt hittem, bebizonyítottam, hogy nincs igaza. Eddig sikerült. Úgy látszik, csak eddig. Anyám is körülbelül ennyi idős koráig bírta.
Judit fogja a fejét. Apám már nem él. Anyámról nem tudok semmit húsz éve. És ennek ellenére nekik akarok bizonyítani?
