Hosszú nap. Sokáig fogok róla írni. A naplószerűség feloldódik egy időre. Lehet, hogy közben eltűnök. Előre dátumozok, visszadátumozok, minden bizonytalan. Folyamatos jelenidőnek látszik, de nem az.

Összintézeti kivonulás. Ünneplő ruha. Még szerencse, hogy mostanra enyhült a kánikula. Mindenki vakációs hangulatban, és ilyenkor kell Emerenciát eltemetnünk. Nem mondom, szép látvány, ahogy a temető kapujában felsorakoznak az egyenruhába öltözött fiatal lányok. Még akkor is szép, ha nem mindegyik vonzó, nem mindegyik olyan hamvas és kellemes kinézetű. Összességében van benne valami monumentális.

Sötétkék szoknya, fehér blúz, sötétkék nyakkendő az iskola jelvényével. Sajnos nem igazán egyenruha, mert arra nincs anyagi fedezet, hogy csináltassuk, csak a boltban éppen kapható, össze-vissza hosszúságú és nem teljesen egy színárnyalatú szoknyák. Régen több egyenruha volt, és a szoknyák hossza is egyforma, de mivel tizenkét osztályt kellett egymáshoz igazítani, a talajtól mért távolság volt meghatározva. Ha valaki mondjuk lefeküdt volna a földre, a hatéves kislányok és a tizennyolc éves csitrik lábaiból ugyanannyit látott volna. Ezt Emerenciától tudom. Egyébként ki feküdt volna le emiatt a földre?

Agapé és Albertina között haladok, egyszerre érzem magam idetartozónak és idegennek. Olyan, mintha díszszemlén lennék, az utolsó díszszemlén.  Az osztályfőnökök osztályaik élén, előttünk egy nagyon csinos, végzős diáklány halad az össze-vissza szalagozott iskolazászlóval. A temetői alkalmazottak kissé csúfondárosan mustrálnak bennünket. Olykor majdnem csettintenek, ha szerintük vonzó tizenéves fruskát látnak. De csak majdnem. Tudják, hogy ezt nem illik, visszatartják magukat.

Egész úton énekelünk. A ravatalozó közel van, de nem egyenesen oda tartunk, kis kerülőt teszünk, mintha demonstrálni akarnánk a többi gyászoló előtt, hogy itt valami fontosembert fognak elföldelni. Emerencia mint fontosember.

Aztán ott a nyitott koporsó. Nem akarok közelebb menni, jó lenne a ravatalozó kapujában meghúzódni, de Agapé húz befelé. Becsukom a szemem. Emerencia hetek óta halott, de eddig nem láttam, nem fogtam fel, hogy valóban meghalt. Most kényszerítenek rá, hogy lássam. És megszólal a zene. Ez a zene? Máté Péter. Hogy kerül ide pont ez a zene? Nem mi rendeltük, ez biztos. Elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok, még nem tudom. Tévedés. Összekeverték a zenéket. De most már nem állítják le, hagyják, hogy végigmenjen ez a szám.

Magam se értem miért, a zenétől-e vagy a nyitott koporsótól, olyan görcsös sírás tör rám, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon. Hangosan zokogok. Egyedül én. Agapé oldalba bök, hagyjam már abba. Nem tudom abbahagyni. Emerenciát siratom-e vagy önmagamat, már mindegy is. Egyszerűen jólesik zokogni. Jólesik, pedig fizikailag is fáj.

Valaki mellém lép és kivezet a ravatalozóból. Enyhe cigiszag, meg cukorkaillat keveréke. Ez az összetétel annyira bevésődött az agyamba, hogy a testem önkéntelenül reagál. Hogy kerül ide a prof?