- Miért döntöttél úgy, hogy végül megteszed?
- Te döntöttél így.
- Én?
- Nem emlékszel?
- Te hoztál ide.
- Megkérdeztem, be akarsz-e jönni.
- De te hoztál ide.
- Felajánlottam egy lehetőséget. Te pedig éltél vele.
- Igazad van. Minden felelősség az enyém.

A prof mosolyog. Egymás mellett fekszünk, szórakozottan simogatja a hajam.

- Egyszer kislánynak hívtál, aki nem tudja, mit akar.
- Sajnálom, ha megbántottalak.
- Igazat mondtál.
- És most? Még mindig kislánynak érzed magad?
- Bizonyos tekintetben. De mégsem. Most már tudom, mit akarok.
- Én is úgy vélem. Azért vagy itt.
- Tudtad, hogy eljutunk ide?
- Nem tudtam biztosan. Csak sejtettem.
- Miből?
- Éreztem, ahogy változol. Néha visszakoztál. Meginogtál. Elvesztetted a bátorságod. De a tendencia egyértelmű volt.

Hallgatok. Tehát megfigyelt. Elemzett. Kiértékelt.

- Úgy beszélsz, mintha neked mindegy lett volna.
- Nem. Nem volt mindegy. Mert megkedveltelek.
- Megkedveltél.

Ó, de semlegesen hangzik.

- Kíváncsi voltam rád. És féltettelek.
- De nem kívántál? Nem akartál megszerezni?
- Persze, hogy kívántalak. De nem ez volt a lényeges.
- Nem?
- Az én vágyaim másodlagosak. A lényeg a te fejlődésed volt.
- Mintha kísérleteztél volna velem.
- Igen, így is mondhatjuk.
- Nem valami kellemes kísérleti nyúlnak lenni.
- Szerintem nem volt annyira kellemetlen. Vagy igen?

Mosolyognom kell. Nem tudok kiigazodni rajta. Csábító? Atyai jóbarát? Szerető? Tanár? Valaki, akinek fontos vagyok ... Nem beszélünk arról, mihez kezdek eztán.