Judit, Judit. Természetesen megtartotta az ígéretét. Nem az a fajta, aki a levegőbe beszél. Szállás-ügyben tudna segíteni, mondta. Most akkor menjünk. Nézzük meg. Nézzük. Noha még azt se tudom, hogy fogok albérletet fizetni a semmiből. Emiatt ne aggódjak. Meg fogjuk oldani. Neki elhiszem. Bár épp most kezdenék felnőtté válni, jólesik, ha valakire rábízhatom magam. Legalább átmenetileg. Juditnak meg az esik jól, hogy egy kicsit gondoskodhat rólam. Ösztönösen osztottuk ki a szerepeket így.

Szinte észrevétlenül lettünk barátok. Mintha én kezdeményeztem volna azzal, hogy tanácsot kértem tőle. Ezzel felelősséget raktam a vállára. De úgy érzem, nem bánja. Megkedvelt. Ezt megtiszteltetésnek veszem. Lehet, hogy nélküle még mindig nem döntöttem volna.

Élénk beszélgetésbe merülünk az autóban. Oda se figyelek, merre járunk. Pedig, ha valóban ott fogok lakni, ahová visz, illene megnéznem a környéket. Azt tudom, hogy jó a tömegközlekedés, megnyugtatott. Bár még nem tudom, hová fogok közlekedni. Semmit nem tudok a jövőbeni életemről.

Különösen ismerős az épület. Csak akkor esik le a tantusz, mikor kiszállunk. Más irányból közelítünk, de felismerem. Nocsak, pont itt? Mindenki itt vesz lakást mostanában? Befektetés? A gyerekek majd megöröklik? Judit csak beszél, beszél, de most nem hallom. Hová megyünk? Nem emlékszem pontosan a lakásra. Hányadikon volt, merre fordultunk? Nem ez az véletlenül? Nem lehet pont ez! Mi történik velem?

Állok az előszobában. Nem mozdulok. Judit mosolyog. Magyaráz, toszogat előre. Nézzem már meg a fürdőszobát. Engedelmesen megnézem a fürdőszobát. Kínosan figyelek arra, hogy ne vehesse észre, ismerem a járást. Nem merek belepillantani a tükörbe. Még mindig képtelen vagyok odafigyelni arra, amit mond.