Erre nem számítottam. Biztosra vettem, hogy lemondtak rólam. Hogy már alig várják, hogy megszabaduljanak tőlem. Agapé nagyjelenete után nem voltak kétségeim. Már megint nem láttam át a szitán.

Képesek voltak magát Johanna nővért bevetni. A novíciamesternőmet. Különös egybeesés, hogy nemrég írtam róla. Vagy nem is olyan különös? Egyszercsak felhívott. A könyveimet pakolgattam. Mit vihetek, mit nem? Van valami, ami az enyém? Vagy mindent itt kell hagynom? Talán, amit ajándékba kaptam, azt vihetem. És ami a tanulmányaimhoz kellett. Senki más nem venné hasznukat.

Rég beszéltem németül. Kicsit akadozva válaszolgattam Johannának. Illetve hagytam, hogy ő beszéljen. A maga kissé kenetteljes, arisztokratikus módján. Láttam magam előtt az arcát, apró fintorait. Biztos megöregedett azóta. De mindig adott a külsejére. Nyilván most is ad. Apró fejmozdulatokkal kíséri a mondanivalóját. Mintha maga is állandó helyeslést igényelne önmagától. Ez így jó. Pontosan így.

Nem volt energiám ellentmondani neki. Vitatkozni vele. Sajnáltam, hogy csalódást okozok. De azt is sajnáltam, hogy Johanna nővér soha nem akart megismerni. Annyira határozott elképzelései voltak velem kapcsolatban. Vagy a világon bármivel kapcsolatban. Azokat megingatni csak valami katasztrófa árán lehetett volna. Szerinte engem megtévesztettek. Meg túl sok feladatot kaptam. Nem maradt időm elmélyülésre. Nem maradt időm az imára, az Úrral való beszélgetésre.

Azt javasolta, menjek ki hozzá Bajorországba két hétre. Oda, az alpesi pihenőházba. Ő is ott fog nyaralni. Ugye, milyen jókat sétáltunk a hegyekben? Emlékszem még? Lifttel felmegyünk a szokásos fennsíkra. Uzsonnázunk. Sétálunk. Lenézünk a völgybe. Tényleg csodálatos a kilátás. Mindent megbeszélhetünk. Hiszen azelőtt is mindent meg tudtunk beszélni. Csak akarnom kell.

Valami kitérő választ adtam. Hogy meggondolom. Az egészsége felől érdeklődtem, meg az ismerőseimről. Ki halt meg, kit helyeztek át, ki hol főnökasszony éppen. Megkönnyebbülve tettem le a telefont. És folytattam a pakolást.