Mégse az anyaotthonba mentünk. Angéla szinte könyörgött, hogy ne vigyük vissza. Nem akkor este. Képtelen lenne aludni. És a szobatársait csak idegesíti, ha forgolódik. Nehéz abban a kis helyiségben. Judit azonnal megértette. Akkor hozzám. Mármint az ő lakásukba, ahol én vagyok a nemfizető albérlő. Kézenfekvő volt. Érthető. Logikus. Elnyomtam magamban a tiltakozást. Az a lakás nem az enyém. Judit azt visz oda, akit akar. És akkor tesz ki onnan, amikor akar. Valójában továbbra is függő helyzetben vagyok.

Gyarló emberi gyengeség, hogy egyáltalán eszembe jut. Hogy én mit szeretnék. Egyedül lenni. Aludni. Másnap korán kelek. Végre elkezdem a tanítást a dél-amerikai kislánynál. Angéla igényei fontosabbak. Belátom. Keresem magamban az együttérzést. Nem akarok keményszívű lenni. Nem szabad.

Judit rendelkezik. Ha ott van a lakásban, ő az úrnő. Ez nyilvánvaló. Angélának kell az ágy. Ebben persze igaza van. Csak akkor én hol alszom? A földön, hát persze. Az ágy ugyan elég nagy kettőnknek, de jobb, ha ő kedvére kinyújtózhat. A padlószőnyegen lehet aludni. Megágyazok magamnak odalent. Angéla tiszta ágyneműt kap. Álmélkodik. Örül. Judit teát főz. Kiülnek a konyhába. Beszélgetnek. Várok egy ideig. Aztán levetkőzöm. Fogat mosok. Elköszönök tőlük. Nekem tényleg aludnom kéne. Rendben. Mosolyognak, ők nem fáradtak. Még beszélgetnek.

Kemény a padló. De majd megszokom. Nézek a sötétbe. Hallgatom a kintről jövő duruzsolást. Nem értek egy szót sem. Nem is számít. A másnapi órára gondolok. Remélem, jól fog sikerülni. A héten még a profhoz is hivatalos vagyok.  Ennek előre örülök. Elég, ha láthatom. Ha készülhetek arra, hogy láthatom.

Lassan elalszom. Arra ébredek, hogy szomjas vagyok. Felkelek. Angéla még mindig nincs az ágyban. Hajnali 3 óra. Kimegyek inni. Ott ülnek, és beszélgetnek. Mintha ezer éve ismernék egymást. Judit Angéla kezét simogatja. Nem megyek be a konyhába. Nem akarom őket megzavarni. Valami fontos történik.

Ismét lefekszem. Nézek a sötétbe.