Csak annyi időm van, hogy hazarohanjak átöltözni. Elbeszélgettük az időt Ricsivel. Anyámról meséltem neki. Amit csak tudtam. Eddig felejteni próbáltam. Most meg emlékezni. Lehet, hogy nem jó ötlet. De most már belekezdtem. Ha megtalálom, talán nem akarok majd találkozni vele.
A prof az irodájában fogad. A kanapé azonban teli van pakolva könyvekkel. Biztos véletlen. Vagy mégsem? Az íróasztala kettőnk közt terpeszkedik. Engem egy fotelbe ültet. Ő a szokott helyén, a számítógép képernyője előtt. Kedves, mint mindig. A munkáról kérdez. Aztán a disszertáció állásáról. Dolgoztam-e rajta. Egy kicsit, lódítom. Valójában nem. Néha kinyitottam a fájlt. Átírtam egy-egy mondatot. Érdemi munkát nem végeztem. Várom, hogy talán megemlíti Angélát. De nem. Lehet, hogy Judit még nem mesélte neki, mik a tervei? Mert tervei egészen biztosan vannak.
A prof egész másra kíváncsi. Hogyan állnak a dolgaim Ricsivel? De nem jön a papos történettel. Vagyis Judit ezt se mesélte el neki. Még.
- Barátok vagyunk. Semmi más.
- Az is valami. Sőt, nem kevés. A barátságból bármi lehet még.
- Miért kellene, hogy legyen valami belőle?
- Te szeretnéd, ha lenne valami belőle?
Miért valljam be ezt pont a profnak? Úgyis csak ürügyet keres arra, hogy ne érjen többet hozzám. Ha egyáltalán kell hozzá ürügy. De hát nem kell hozzá. Ha még kétségeim lettek volna, a mostani kényszeredett távolság eloszlatta mindet.
- Talán szeretném. Talán nem.
- A talán egy nőnél legtöbbször igen. Ha nem szeretnéd, sokkal határozottabb volnál.
- És, ha szeretném? Mit számít az? Én csak nemet vagy igent mondhatok.
- Meg talánt - mosolyog a prof.
- Meg talánt.
- Vagyis úgy érzed, nem kezdeményezhetsz?
- Úgy.
- Ostobaság. Nem direktben, de kezdeményezhetsz. Te is tudod.
- Keveset tudok minderről.
- Szerintem többet, mint bevallod.
- Az milyen, ha felmegyek hozzá egy este?
- Az elég bátor kezdeményezés. Megtetted?
- Meg.
- És?
- És semmi. Barátilag simogatta a hajamat.
- Erre te?
- Erre én? Hagytam.
- Miért nem simogattad meg te is?
Felpattanok a fotelből. Mi lenne, ha megkerülném az íróasztalt, és odamennék a profhoz? Akkor megmutathatná, hogy viseli a kezdeményezést. De nem tudom megtenni. Az üveges könyvszekrény tartalmát nézegetem. A prof rágyújt.
- Nem értem. Nem értem, miért bántál így velem - mondom, háttal neki.
- Néha én se értem magam.
- Azért megpróbálhatnád megmagyarázni.
- Gyere ide, Leti. Pakoljuk le a könyveket a kanapéról. Ide, a kisasztalra.
Segítek rámolni. Aztán leülünk egymás mellé. A kezébe veszi a kezemet.
- Sokat gondolkodtam az egészen. Nem tudom, hogy helyesen tettem-e, amikor elvittelek abba a lakásba. Akkor úgy tűnt, szükséged van rá. Magányos voltál. Segíteni akartam, hogy magadra találj. Hogy el merj szakadni a kongregációtól.
- Csupán emiatt tetted?
- Nem, dehogy. Azért is tettem, mert tetszettél.
- Azelőtt.
- Most is ugyanúgy tetszel. De nem szabad folytatnunk. A te érdekedben nem szabad.
Akármennyire fel voltam erre készülve, elszorul a torkom.
- Vagy, mert nem voltam elég jó.
- Ugyan már. Ez ostobaság.
- Nem ostobaság. Mitől lennék jó? Pocsék lehetek az ágyban.
- Leti, hagyd ezt abba. Persze, hogy sokat kell még tanulnod. És fogsz is. Be fogsz pótolni mindent. Érzékeny és érzéki nő vagy. És megérdemled, hogy normális kapcsolatod legyen. Ezért nem folytathatjuk. Többek között.
- Nem Judit miatt?
- Ha Judit és te nem ismernétek egymást, a lényeg akkor se változna. Nem köthetlek magamhoz. Tovább kell lépned.
- Nagyszerűen kitaláltad. Majdnem el is hittem.
Kiveszem a kezemet a kezéből. Mennem kell, mielőtt elsírom magam.
- Leti, ez nem ócska szöveg.
- De, az. Olyan nehéz a szemembe mondani, hogy elég volt belőlem egyszer?
- Miért magyarázod félre?
- Nem én magyarázom félre. A tények magukért beszélnek. Ennyi. Megszereztél, és eldobsz.
- Nem. Nem eldoblak, hanem elengedlek. Érted a különbséget?
A kezem már a kilincsen.
- Leti. Ha megnyugodtál, jelentkezz. És beszéljünk róla ismét. Bármikor.