Angéla jól viselkedett. Azt mondják. Követte az utasításokat. Nyomott, ha kellett, leállt, ha kellett. Pedig látszott, hogy ez mennyire nem egyszerű. De megtanult engedelmeskedni. Olykor jól jön ez is. Olykor egyáltalán nem.

Az utolsó órában minden felgyorsult. A doktornő kijelentette, hogy felhívhatjuk az apát. Jobb, ha elindul. Angéla ezt elengedte a füle mellett.  Egy pillanatra elképzeltem Colos atyát abban a szobában. Cseppet sem volt szívderítő. Hatalmas termetével, fekete reverendájával. Jönne megnézni, hogy születik a gyereke. Mindjárt ezután Ricsit képzeltem oda. Én a szülőágyon, ő meg a kezét tördeli. Vagy mit csinálna? A mindig magabiztos Ricsi. Ostobaság ilyeneket gondolni.

Hívták a csecsemősöket. Ketten is jöttek. Öt nő volt már így a szobában Angélán kívül. A szülőágy szülőszékké alakult. A lány kapaszkodott belém. Félénken biztattam. Úgy éreztem, belőlem nem sok erőt meríthet. Nincs hozzá elég magabiztosságom. De megtettem, amit tehettem. Mivel semmi aggodalmat nem láttam a szülésznőn, nem idegeskedtem. Mikor megjelent a baba feje búbja, megkérdezték, akarom-e látni. Nem akartam. Attól féltem, elájulnék. Pedig nem vagyok ájulós.

Aztán kicsusszant a kicsi. A csecsemősök átvették. Vitték magukkal a szülőszoba másik sarkába. Még meghatódni se volt időm. Nem fogtam fel, mi történt. Angéla  vidám hangon megkért, hogy küldjem be Juditot. Most már vele szeretne lenni.

- Rendben, mindjárt küldöm.
- Köszönöm, Leti. Menj haza nyugodtan.
- Majd meglátogatlak.
- Rendben.
- És gratulálok a kislányodhoz.

Angéla a gyerek felé nézett.

- De furcsa ezt hallani. Most csak annak örülök, hogy végre vége. Sikerült. És remélem, jó lesz az ebéd. Farkaséhes vagyok.