Van úgy, hogy néhány napig azt hiszem, most jó. Most éppen olyan, amilyennek lennie kell. Persze nem a teljesség. A hideg akkor is hideg. A torokfájás akkor is torokfájás. De van valami összhang, kivételes részegség. Vagy csak utólag tűnik úgy, hogy az a néhány nap kegyelemben telt? Mert már nem emlékszem egyéb részletekre? Csak arra a fényességre, ami betöltött?

Aztán itt a hiány. A várakozás. A vágy. A vesztenivaló. Ismét egyedül. Átmenetileg, úgy tűnik. És úgyis jelentkezik. Megígérte. Ne várjam, hogy minden nap. Nagyon feszített lesz a tempó, kora reggeltől éjszakába nyúlóan. De amint tud, hív vagy ír pár sort. Rendben. Ennél többet nem is kívánok.

Így jóval több időt töltök az albérletben. Alkalmam van kicsit megismerni a színésznőt is. Jankának hívják. Semmiben nem hasonlít az egyetlen színésznőhöz, akivel előtte valaha beszéltem. A teste szinte formátlan, szétfolyó. A haja kusza, az arca durva. Mély hangja van, kissé férfias. Dohányzik, bár a lakásban nem teheti. Ezért gyakran áll ki az erkélyre. A hideg bezúdul. Átmeneti kellemetlenség.

Melindával nincs semmi gondom. Ha ketten vagyunk csak otthon, órákig beszélgetünk. Tőle tudom, hogy Janka mennyire más színpadon. Ő már látta. El tudom képzelni, hogy szép, fiatal, szerelmes nőt játszik? És hitelesen? Van benne valami megmagyarázhatatlan. A színházban még csak nem is sántít. Mert egyébként erősen. Csúnya seb van a talpán. Órákig áztatja a szobája közepén ülve. Közben a szerepeit tanulja. Papírhalmaz körülötte. Egyszer majd megnézem én is színpadon. De hiába vagyunk lakótársak, nem találom hozzá a kulcsot. Más ritmus, más világ.

Azt hiszem, Janka nem számolt velem aznap délután. Beköltözésem óta nem sok időt töltöttem a lakásban. És nem szóltam neki, hogy eztán másképp lesz. Mikor hazaértem, egyszeriben világos volt, mi történik a szobájában. Még szerencse, hogy legalább az ajtót becsukták. Nem vették észre, hogy bejöttem? Vagy nem érdekelte őket? Hangosak voltak. Gondoltam, sarkon fordulok. De muszáj volt kimennem a mosdóba.

Halkan próbáltam mozogni. Gyorsan letettem a kabátom, a holmim. Pont végeztem, mikor megjelent a fiú. Mégpedig Melinda öccse. Egyszer találkoztunk eddig. Pár szót váltottunk. Jankánál jóval fiatalabb. Sose gondoltam volna, hogy ők ketten ... Egyáltalán nem. Ahogy meglátott, azonnal visszahúzódott. Sustorgás.

Szerettem volna megnyugtatni őket, hogy nem szólok. Se Melindának, se a lakás tulajdonosának. Ez az ő dolguk. Sajnálom, hogy megzavartam őket. Már megyek is. Tényleg elkezdtem öltözni. Janka kinézett a szobájából. Kopottas köntösében még rendetlenebb volt, mint máskor.

- Most el akarsz menni megint? - kérdezte. - Ne hülyülj, felesleges.
- Nem akarok zavarni.
- Végeztünk. Úgyis csak egyszeri alkalom volt. Nem kell felhajtás.
- Nem lesz felhajtás. Miattam nem.
- Akkor rendben. Tudod, nem történt semmi.

Janka teát főzött, és engem is meghívott. Úgy tett, mintha tényleg nem történt volna semmi. Melinda hazaért, örült az öccsének, estére mozijegyük volt. Én pedig Ricsi után vágyakoztam. Aznap nem jelentkezett.