Biztos az is megárt, hogy Ricsi nagyon keveset ír. Elszomorít a távolléte. Ettől gyengébb vagyok. Bizonytalanabb. És ebben az állapotban nehezebben viselem, amit láttam.

Pedig azt hittem, már nem érint meg. Túlvagyok rajta. Lezártam azt a történetet. Mert le kellett zárnom. Elszakadtam tőle. És képes vagyok talán barátként nézni rá. Atyai jóbarátként, ha ő úgy akarja. Aztán mégsem?

Véletlen volt. Csak megláttam a kocsiját. Könnyen felismerem, jellegzetes. Egy mellékutcában parkolt. És nem volt üres. Valamiért megtorpantam. Nem bírtam elmenni az autó mellett. Csak néztem. Vártam valamire. Nem láttam, mi történik odabent.  Egy kicsit hátrébb húzódtam, nehogy észrevegyenek. Nemsokára mind a két első ajtó kinyílt. A prof és egy nő. Nem Judit, nem is a lányai közül valamelyik. Nagyon csinos, nagyon dekoratív nő. Bár csak hátulról láttam és messziről. Az arcát nem tudtam kivenni.

A prof átment az autó másik oldalára, és megfogta a nő kezét. Mintha egymásba kulcsolták volna az ujjaikat. Aztán bementek egy kapualjba. Átmentem az út másik oldalára. A prof beütött egy kódot. Kinyílt az üvegajtó. A prof előre engedte a nőt. Ahogy beértek a lépcsőházba, átkarolta és megcsókolta. Az asszony eltolta magától. De nem durván, inkább évődve. Aztán elindultak befelé. Már nem láttam őket.

Csak álltam ott percekig. Minden emlék rámzúdult. A reményeim, a bizonytalanságom, a kisebbségi érzésem. És fájt. Hirtelen úgy fájt, mintha tegnap lett volna. Pedig sosem gondoltam, hogy nincs más szeretője. Vagy, hogy utánam nem lesz más. Vagy bármi hasonlót. De a halvány sejtés és a bizonyosság mégis alapvetően más. A bizonyosság sért. Megsebez. És nehéz hazáig cipelni.