Valahogy mégis hazaért. Párizsban nem volt olyan vészes a helyzet. Csak pár órát rostokolt ott. És nem kellett vonatra szállnia. Pedig attól tartott. Éjfél után szállt le a gépe. Mire hazaért, én már aludtam. Nem ébredtem fel az sms-re sem. Mikor reggel hívni próbáltam, ki volt kapcsolva. Persze, biztos aludni akart. Hadd aludjon. Írtam egy válasz sms-t.

Aztán csak vártam, hogy jelentkezzen. Bementem a városba, és folyton attól féltem, nem fogom hallani, ha hív. Újra és újra megnéztem a mobilt. Lézengtem, nem tudtam, merre induljak. Menjek a lakása felé? Vagy mégse? Próbáljam ismét hívni? Ha bekapcsolja a telefont, úgyis meglátja az sms-t.

A mobil persze a legváratlanabb pillanatban szólalt meg. Ricsi jókedvű volt, mindjárt viccelődni kezdett. Mikor láthat? Ugye, nincs semmi dolgom? Fel tudok menni hozzá most rögtön? Nagyon hiányoztam neki. Én meg persze rohantam. Mit is tehettem volna mást?

Először alig mertem hozzáérni. Még mindig várom, hogy ő érintsen meg először. Hogy ő határozza meg, mi történjék. Nem merek kezdeményezni. Aztán hirtelen  ismét ott van minden. Ismerősen, de még hihetetlenül. Az önfeledés különös állapota. Beszélgetünk, csupán a térdünk ér össze. És ettől is remegek. A szeme mosolyog. Lassan vesz birtokba. És sokáig beszélgetünk utána is. Most azzal lepett meg, hogy szavalt. József Attilát. Mert az egyik mondatomról az a vers jutott az eszébe. Nagyon jól szaval.

Aztán elmentem lezuhanyozni. Annyira megnőtt már a hajam, hogy fel kell kötnöm, ha nem akarom, hogy vizes legyen. De elfelejtettem csatot magammal hozni. Nem nagyon reméltem, hogy találok, mégis keresgélni kezdtem. És a fürdőszobaszekrényben valóban volt egy kissé már kitágult régi hajgumi. Riáé? Vagy egy elődjéé? Mit számít? Mikor visszamentem a szobába, az a bizonyos dosszié volt Ricsi kezében.

- El ne felejtsem, ezt vissza kell adnom Riának.