Ricsi elvitt egy színdarabra. Kicsit tartott tőle, hogyan reagálok. Már a cím miatt is. Bár az volt a legkevesebb. Hallottam a filmről, végül is Spanyolországban éltem. De itthon is hallhattam volna róla. Nem, természetesen nem láttam. Nem az a fajta film. Nem az a fajta rendező, akinek a művét szerzetesek nézik.

- Ha kiborít, legfeljebb elmegyünk közben. Nem azért viszlek el, hogy megbotránkozz. De szerintem zseniális. És lehet, hogy neked is tetszeni fog. Van benne egy apáca is. Gondolhatod.

Nem gondoltam. Azért ezt nem. Nem tűntünk el a befejezés előtt. És még élveztem is. A sok trágárság és abszurd jelenet mögött, közben, velük egyidőben sokminden megérintett. Nekem, személyesen ott és akkor a tudás-nemtudás volt a legfontosabb kérdés. Mindent anyámról. Semmit anyámról. Nyomozás. Színpadképek. Lehetséges jelenetek. Mi van, ha meghalt? Mi lenne, ha nem halt volna meg? Meghalt-e? Él? Mit lehet kideríteni róla? És mit nem? 

Elképzelem, hogy lehetőséget kapok arra, hogy beszéljek vele. Persze nem vele beszélek. Hanem önmagammal. Megrendezem a találkozásunkat. Keresem a szavait. A gesztusait. Nagyon nehéz felidézni az alakját. Villanásnyi emlékek. Hogyan mozgathatnám a színpadon? És milyen válaszai lennének?

Vajon tényleg meg kéne látogatnom azt a férfit, akivel elment? Hogy legalább egy kicsit többet megtudjak róla?