A mai órámat alig kilencven perccel indulás előtt lemondták. Ilyen még nem történt. Ha volt is lemondás, azt legalább egy nappal korábban jelezték. És mindig valami magyarázattal. A tanítványom, vagy az anyja. Ezúttal a követségi titkár hívott fel. Ami felettébb különös. Sőt, azt mondta, egyelőre nem tudja, mikor lesz a következő óra. A jövő héten ne számítsak rá. Majd jelentkeznek. Indoklás nincs. Semmi.

Rosszat sejtek. Ha a lány megbetegedett volna, azt megmondanák. És nem a követségi titkár jelezné. Itt valami nagyobb bonyodalom van. Attól tartok, hogy nem lesz munkám többé. A januárt már kifizették, nem tartoznak. Legalább a pénzem után nem kell szaladnom. De ha beigazolódik a sejtésem ...

Próbáltam hívni a kislányt, nem veszi fel. Írtam egy e-mail-t, hátha. Nem szoktunk e-mail-en kommunikálni, de meg kell próbálnom. Talán csak rémeket látok, de fel kell készülnöm rá, hogy ennek az átmeneti biztonságnak vége. Könnyen lehet, hogy a munkaadómat hazarendelik. Előre kellett volna tudnom, hogy ez a pénz bizonytalan. Persze, ha mást is vállalok, nem lenne meg a disszertációm. De most itt egy felesleges dolgozat, és mire megyek vele?

Tartalékok. Alig van tartalékom. Nem is halmozhattam fel. Annyit nem keresek. Vagy kerestem. Úgy két hónapra van elég pénzem előre. Az nagyon kevés. A konferencia még messze. Tehát muszáj lesz valamit kitalálnom. De gyorsan. És attól függetlenül, hogy most ez a munka valóban elveszett-e.