Már a kávézóban kirázott a hideg. Colos is észrevette. Megkérdezte, folytassuk-e máskor. Nemet intettem, bár éreztem, hogy nem sokáig tudom tartani magam. Annyi ideje készült erre a beszélgetésre. Nem rohanhatok haza, csak, mert rosszul érzem magam egy kicsit. Máskor is legyűrtem már hasonló émelygést. Nem kellett volna tejeskávét innom. Ez volt a hiba. Kimenekültem a mosdóba. Alig tértem vissza, rohannom kellett megint. Nem tudtam, hogy jutok el a saját ágyamig. Úgy tűnt, hogy végtelenül messze van az albérlet. Ricsi lakása közelebb lett volna, de oda nem akartam menni. Nem beszéltük meg, és különben is. Nem hiányzik, hogy így lásson.

Colos ragaszkodott hozzá, hogy hazavisz. Autóval jött, nem is kell sokat gyalogolni a kocsijáig. Beleegyeztem, nem sok választásom volt. Szerencsére azért támogatnia nem kellett. Képes voltam a magam lábán elvánszorogni a parkolóig. Becsuktam a szemem, és igyekeztem valami kellemesre gondolni. Valami üdére és tisztára. Megúsztam az utazást anélkül, hogy használnom kellett volna a zacskót, amelyet a biztonság kedvéért az ölemben tartottam.

Aztán felkísért a lakásba. Nehogy a liftben ragadjak. Vagy a folyosón essem össze. Kicsit furcsán néztem rá, azt hiszem. Hirtelen átfutott rajtam egy gondolat. És szégyelltem magam érte. Mi van, ha mégsem mondott igazat? Ha igazán erőszaktevő? Ha most őrültséget csinálok? Nem mertem a szemébe nézni. Csak szerettem volna, ha mihamarabb eltűnik. Egyedül akartam maradni, akkor is, ha összeesem az előszobában.

Aggódva kérdezte, hogy otthagyhat-e. Mert ő nem szívesen. Olyan rossz állapotban vagyok. Ne hívjon valakit? Ne hozzon gyógyszert? Biztos, hogy okos dolog ilyenkor egyedül maradni? Semmi gond nem lesz, mondtam, menjen. Nemsokára hazaérnek a lakótársaim. Majd ők segítenek. Bár fogalmam sem volt, mikor érnek majd haza. De nem akartam, hogy még egy percig ott maradjon. És el is ment.