Babyface és családja. Mindeddig nem találkoztam a gyerekeikkel. Mindig a nagyszülőknél voltak, ha meghívtak bennünket. Ez az első alkalom, hogy látom őket. Nem annyira kicsik már, három és öt évesek. A nagyobb kislány, a kisebb fiú. A lány, Julcsi, lyukat beszél a hasunkba. Nagyon okos, választékosan fogalmaz. Nincs rózsaszínbe öltöztetve, amit nagyra értékelek. Kicsit tudálékos, de ez egyelőre még jópofa. Dirigálja az öccsét. Aki olykor hagyja magát, olykor nem.

Persze figyelem Ricsit. Az eddigiek alapján úgy gondoltam, nem érdeklik a gyerekek. Aki ennyire tiltakozik a saját gyerek gondolata ellen, az a másét se fogja ajnározni. Ezért lep meg annyira, hogyan játszik Botonddal. Nincs benne semmi mesterkélt, semmi leereszkedő. Olyan őszintén élvezi, hogy szíven üt. Én nem tudok ilyen elfogulatlan lenni gyerekekkel. Ricsi ül a szőnyegen, tologatja az autókat. Millió autó van mindenütt. A legkülönbözőbb méretűek, minőségűek, anyagúak. Amit szét lehetett szedni, azt Botond minden bizonnyal szétszedte. Összerakni még nem igazán tudja. De szétszedni annál inkább. Azt a buszt is szét fogja cincálni, amit mi vittünk neki ajándékba. Az anyja szerint huszonnégy órán belül. Babyface büszkén mosolyog.

Ricsi mesél a saját kiskoráról. Hogy ő is mindent szétszerelt. Később aztán össze is rakta. Úgy látszik, ennek így kell lennie, és kész. Egy igazi fiú szerel. Nesze neked sztereotípiák. Aztán Botond mesekönyvet hoz, és Ricsinek abból kell felolvasnia. Az is valami autós vagy vonatos. Járművek vannak benne, annyi biztos. Julcsi is csatlakozik a csapathoz. Megpróbálja magára vonni Ricsi figyelmét. Úgy vonzza ez az ember a gyerekeket is, mint a nőket. Akár a mágnes.

Hazafelé menet hallgatunk egy ideig. Nem tudom, megkérdjem-e. Nem akarom felhozni már megint ugyanazt a témát. Épp elég kínos úgyis, vitatkozni nem szeretnék. Aztán végül ő hozza fel.

- Sajnálom, Panni. Nem tudtam, hogy ott lesznek a gyerekek.
- Mit sajnálsz rajta?
- Hátha neked ez most fájdalmas. Olyan csöndes voltál. Visszahúzódó. Nem játszottál velük.
- Te remekül lefoglaltad őket. Nem volt rám szükség.
- Elszomorított?
- Mi? Hogy nincs rám szükség?
- Nem, ez egyébként is ostobaság. De maga a tény. Hogy gyerekek között vagy.
- Ugyan, miért szomorítana el? Csak elgondolkodtatott.
- És mire jutottál?
- Inkább hagyjuk. Biztos félreértenéd.
- Nem értem félre. Mondd csak.
- Meglepett, hogy milyen jól kijössz a gyerekekkel. Nem gondoltam volna.
- Miért is ne? Szeretek velük lenni. Kispap koromban még hittanos csoportom is volt. Élveztem, akármennyire furcsa ez neked.
- De hát akkor miért? Mindegy, ebbe ne menjünk bele.
- Miért nem akarok sajátot?
- Kézenfekvő a kérdés. De ha nem akarsz, ne válaszolj.
- Nézd, ez nem egyszerű. Olykor én is elképzelem, hogy családom van. Persze, hogy felmerült már bennem. De túl sok a kétely. Tartok attól, hogy nem tudnék kitartani a feleségem mellett. Már, ha lenne. Ha elmúlna a szerelem, csak kötelességtudatból nem bírnék vele maradni. Viszont tisztában vagyok vele, milyen csonka családban felnőni. Nem akarom, hogy a saját gyerekeim úgy járjanak, mint én. Egyszerűbb, ha bele se megyek az egészbe.

Nyelek egyet. Ezek szerint azt nem tudja elképzelni, hogy kitartson mellettem, vagy akárki más mellett, ha már nem szerelmes. Márpedig a szerelem nem tart örökké. Hozzávetőlegesen addig tart, ameddig Riával együtt volt. Vagy tán egy kicsit tovább. Utána jön egy következő nő?

- Ezt mindig így gondoltad?
- Nem, amikor megnősültem, másképp gondoltam.
- A feleséged mellett ki bírtál volna tartani?
- Akkor azt hittem, igen. Ő döntött úgy, hogy legyen vége.

Valószínűleg itt van a probléma gyökere.