Besötétedett. Pár méterre fekszik tőlem. Alszik. Nem merek villanyt gyújtani. A billentyűzet kopogása is túl hangos. És a számítógép ventilátora. Néha fülsüketítőnek hat.

Én is aludni szeretnék. Minden tizedik percben elhatározom, hogy felállok. Kikapcsolom a gépet. És mellé fekszem. De mégsem teszem. Szinte vakon gépelek.

Ma nagyon szomorú hírt kapott. Egy barátja hirtelen meghalt. Szívinfarktus, azt hiszem. Nem volt sokkal idősebb nála. Mostanában nem találkoztak, mindig csak halasztgatták. Egyiknek se volt ideje meginni egy sört. Majd, majd, majd. Aztán sose lett majd. Nem érti. Hogy miért nem bírtak még egyszer találkozni. Most, hogy visszagondol, nem jut eszébe egyetlen elfoglaltság sem, ami valóban akadálya lett volna. Mintha üres lenne a múlt. Csak a hiány van benne. Az elmulasztott találkozás hiánya.

De nem akart beszélgetni. Szeretkezni akart. Aztán elaludt. És én itt ülök a gép előtt. Félek. Minden hitem ellenére.