Tizenkilenc fiú. Nem mentünk be a terembe, amíg be nem csöngettek. Colos pár perccel nyolc előtt mutatott be a csoportnak. Nem sokat mondott, csak a nevemet, meg azt, hogy én fogom a némettanárt helyettesíteni. Aki kikezd velem, annak vele gyűlik meg a baja. A fiúk nevettek. Kétértelmű volt, és nem véletlenül. Aztán Colos elrohant, rá is várt egy osztály. Valamelyik lyukas órában beszélhetnénk. Majd egyeztetünk. Az iskolában akar társalogni? Gondolom, nem.

Most itt a tizenkilenc srác. Mindenféle van közöttük. Nagyrészt kialakulatlanok, esetlenek. Már nem gyerekek, de még nem is férfiak. Idén érettségiznek. Nagyok az elvárások velük szemben. Pedig egészen máson jár az eszük. Feszültséget érzek a levegőben. Kényelmetlen. Kiosztom a magammal hozott szöveget. Szerencsére eleve húszat nyomtattam, nem tudom, hol lehet fénymásolni az iskolában. Leülök a tanári asztalhoz, sorban felszólítom őket. Aki olvas, annak beírom a nevét a felskiccelt ülésrendbe.

Szinte egyikük sem tud szépen olvasni németül. Javítom a kiejtésüket. Segítek a fordításnál. Járkálok köztük. A fejek lehajtva. Mindenki a papírja fölé hajol. Bár látom, hogy nem teljesen köti le őket a szöveg. Várom, hogy ki nevet ott, ahol nevetni kéne. Két ember. Ezek szerint a többiek nem értették a lényeget. Túl nehéz szöveget választottam?

Aztán végre egy gördülékenyen olvasó fiú. Közelebb sétálok hozzá.  Ültében is látszik, hogy jó magas, és karcsú, de nem az a csontos fajta, inkább kecses. Vagy csak sejtem, hogy az. Mikor felnéz, akkor ugrik be, ki valójában. Csabi. Akit Angéla majd' egy éve megvádolt. Akkor nem láttam személyesen. De az iwiw-es fotóiról felismerem. Majdnem elárulom magam örömömben, hogy kvázi ismerősre akadtam. Aztán csak megdicsérem, mert szép a kiejtése.

A tekintete is szép. Csinos fiú, és ezt tudja is magáról. De nem tűnik nagyképűnek. Felidézem, miket tudok róla. Nyilvánvaló, hogy őt máris megjegyeztem. Míg a többiek arca csak kavarog bennem, eltart majd egy ideig, hogy megkülönböztessem őket. Csabit akkor se felejteném el, ha nem láttam volna korábban a képeit. Nem az a fajta jelenség, akit elfelejt az ember. Kiváltságos, sose kell figyelemért harcolnia.

Óra után odalép hozzám. Elfogódottság nélkül szólít meg.

- A tanárnőt igazából Letícia nővérnek hívják, ugye?
- Így hívtak.
- Ezek szerint kilépett a rendből.
- Valahogy úgy.
- És Angéla nővér? Ő is kilépett?

Hirtelen nem jutok szóhoz.

- Ő még nem volt nővér.
- Tudom. Angéla. Beszélgettem vele még a tavalyi táborban. Ő emlegette a tanárnőt. Gondoltam, megkérdezem, mi van vele.
- Szintén elhagyta a kongregációt.

A sötétbarna szempár egy pillanatra rám szegeződik. Mennyit tud ez a fiú? És miért kérdezősködik Angéla után?

- Értem. Illetve sajnálom. Vagy nem kell sajnálni?
- Talán nem. Nem kell sajnálni.