Miért pont ott találkoznak? Miért abban a lakásban? A nő nem akar egyedül odamenni. De el kell hoznia néhány dolgot, amit otthagytak. Túlságosan fájna neki, ha egyedül menne. Ezt mondja. Lehet, hogy így van. De mégis hazugnak érzem. Meg sem lep, hogy hasonlít Riára. Nem ő, de az a típus. Szinte a bőröm alatt érzem, hogy Ricsire milyen hatással van ez a nő. A szomorúsága, a gyásza, a szépsége. A szeretői mivolta. Talán már el is képzelte. A barátjával?

A nőnek van pénze. Rendőri fizetésből nem lehet önálló lakást bérelni. Csak erre a célra. Biztos nem Ricsi barátja fizette a bérleti díjat. Hogy lehet, hogy ennyire pontosan látom a lakást? És hogy lehet, hogy mind a két ember belső izgalmát ilyen pontosan érzékelem? Ez a nő már nem is gyászol, hanem csábít. Bemennek a hálóba. Nem hallom, mit beszélnek. Csak  a gesztusaikat látom. Ettől még nagyobb minden mozdulat jelentősége. A nő nem akárhogy ül le az ágy szélére. Hangsúlyozottan nőies. Nem magába roskadó, és nem hanyag tartású. Talán akkor is így mozog, ha egyedül van. Sose lehet tudni. Vajon ezt tanulta, vagy már így született?

Irigylem és féltékeny vagyok rá. Tudom, hogy mi következik. Csak idő kérdése. Ricsi nem fog ellenállni a kísértésnek. Eszébe se jut tán. Vagy azt gondolja, hogy ez valami kegyeleti tett. Mert a nő olyan szomorú. Annyira szüksége volt rá. Hogy valaki átölelje. És abból már olyan természetesen következett minden egyéb. Amikor megszűnik a ráció. Csak az ösztönök vannak. Olyan jól ismerem ezt. És hogy tudom benne szeretni. És most mennyire fáj.

Mikor felébredek, csupa könny az arcom. Nem, ez nem álom volt. Biztos vagyok benne, hogy azt láttam, ami valóban megtörtént. Vagy meg fog történni. És nem tehetek ellene semmit.