Hiába vártam arra, hogy beszéljünk. A konferencia persze mindkettőnket elsodort. Rengeteg mindenre kellett odafigyelnünk. Jól tudunk csapatban dolgozni, még mindig. Összeszoktunk. És ez nem múlt el azóta sem. Újra megtaláltuk a hangot, ha a szervezésről, a lebonyolításról volt szó. Klára még kicsit féltékeny is lett. Pedig nem fenyegetem a helyét. Ezt ő is tudhatná.
Nem csodálkoztam rajta, hogy Agapé nem beszélget velem egészen a rendezvény végéig. Bár, ha nagyon akarta volna, lett volna alkalma félrevonni. De úgy gondoltam, nem szeretné elsietni. Mégiscsak csúnya jelenetek vannak mögöttünk. Nem könnyű neki sem. Aztán végre lefutott az egész. Eljött az utolsó mise, az utolsó közös étkezés. Az ajándékosztás, az áldásosztás. A rohanás, hogy mindenki elérje a repülőjét. Én nem rohantam. Ricsi gépe este esedékes, addig nyugodtan átköltözhetek a panzióba.
Hirtelen szinte üres lett az anyaház. A nagy nyüzsgés után maradt a sok takarítani-való. A sok mosatlan edény. Majdnem felajánlottam, hogy segítek a konyhán, mikor észbe kaptam. Hiszen én már nem vagyok szerzetesnő. Én itt tolmácsként dolgoztam, kialkudott összegért. Némi nosztalgiával nézem a rendi ruhában hajlongó nővéreket, de ennyi. Civil vagyok. Kívülálló. Mégis Agapéra várok.
Majdnem elmegy mellettem. Aztán mégis megáll, jellegzetesen egyenes tartással, kissé kenetteljesen.
- Köszönöm a segítségedet. Anna, ugye, most a civil nevedet használod? Minden rendben volt. Klára átutalja a számládra az összeget, amelyben megegyeztünk. Van valami kérésed? Vigyen ki valaki a reptérre?
- Köszönöm, nem kell. Még itt maradok Madridban egy pár napig. Egy panzióban - teszem hozzá gyorsan, nehogy azt higgye, hogy szállásért kuncsorgok.
- Valóban? Akkor jó pihenést. Isten áldjon.
Indul tovább. Nem kérdez semmit.
- Agapé nővér - mondanám, de eszembe jut, hogy inkább tisztelendő anyának kellene szólítanom. Nem, ha így szólítom, már nem ugyanahhoz az emberhez beszélek, akit ismertem. Ismertem valaha? Most már nem ismerem. Azt hiszem, jobb, ha elengedem. Ahogy ő tette velem.
