Madrid kicsit olyan, mint a tiszta és kikent-kifent Budapest lenne. Ha Budapest valaha is eljuthatna ebbe az állapotba. A Duna persze hiányzik belőle. A táj is nagyon más. De az épületek, az utcák, a parkok hangulata. Az hasonlít.

Parque del Retiro. A park, ahová vissza lehet vonulni. Sétálni, elmélkedni, nézelődni. Nem sokszor jártam itt. Időm se lett volna. Meg visszavonulni is mindig volt hová. Az egész életem visszavonulás volt. Talán. Ricsi mindenképp meg akarta nézni. Szereti a nagyvárosi parkokat. Ilyen lehetne a Városliget. Ha rendesen gondoznák. Igen, valami ilyen lehetne. Nem tudom, miért, de a park még inkább Pestet idézi, mint bármi más. Olyan, mint kirándulni egy sosemvolt gyerekkorba. Gimnazistaként a kimenők idején sétálgattam így. Csak akkor szinte mindig egyedül.

Verebek ugrálnak mellettünk, egészen közel, eszükbe sem jut félni. Hozzászoktak az ember jelenlétéhez. Ricsinél van egy kis kekszmorzsa. Kipróbálja, odajön-e valamelyik a tenyeréből enni. És tényleg, van olyan merész madár is. Bolondok - mondja. De nagyon tetszik neki.

A kristálypalotában nincs berendezés, át lehet látni rajta. Bent valami reklámfotózás megy, mint egy némafilm. Gyufaszálnő évszakhoz illő, lenge öltözetben. Egy fotós, néhány segítő. A fotósról csak lóg a ruha. A segítők között egy farmernadrágos, hosszú copfos, nem kisminkelt lány. Sokkal szebb az arca, mint a modellé. A palota túloldalán egy kövérkés, szemüveges férfi áll. Innen szinte meg sem lehet állapítani, hogy bent van-e, vagy kint. Keze a nadrágzsebében.

A kristálypalotában pantomimező szép arcú, farmernadrágos lány tekintete egy hosszú pillanatra találkozik Ricsiével. Könnyed mosoly. A bármi lehetne ígérete. Nem több, csak egy pillanat. És mégis rosszulesik. Nem szabadna ilyen féltékenynek lennem.