Magam sem tudom, miért. Van, hogy elfog a szomorúság. Képtelen vagyok magyarázatot adni rá. Elég egy kissé csípős megjegyzés valaki részéről, aki fontos nekem. Egy kritika, amelyet nem érzek jogosnak. Ha meg jogos, annál rosszabb. Könnyen megbántódom. De igyekszem úgy tenni, mintha nem lenne. Mert annyira oktalannak érzem. Még a magam számára is rejtély, miért pont az a megjegyzés fájt. És miért annyira. Hát a másik honnan sejtené, hogy megbántott? Biztos én is bántó vagyok. Akár észrevétlenül.
Még mindig kitart a túlságos naivitásom. Ezt Ricsi hányja a szememre. Biztos igaza van. Ő pedig talán épp az ellenkező pólust képviseli. Ha én hajlandó vagyok bizalmat szavazni valakinek, ő csak csóválja a fejét. Biztos így természetes, védekezési mechanizmus. Ahogy bennem is az, ha hiszek valakinek. Amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Néha úgy érzem, ez szakadékot teremt közöttünk. De ez csak ideig-óráig van így. Aztán megint közel kerülök hozzá. És attól tartok, egyre közelebb. Csak az nem biztos, hogy ő is ugyanúgy érzi. Érzelmekről szinte soha nem beszélünk.
Most azzal lepett meg, hogy a nyári szünidőre költözzem egészen hozzá. Ugyanis eladják a fejem fölül az albérletet. És nyáron nehéz újat találni. A diákok, akikkel megoszthatnám, hazamennek vidékre. A színésznő már talált magának lakást. Melinda pedig ösztöndíjjal külföldre megy egy évre. Tehát új hely után kell néznem. De ha csak szeptembertől, az azért sokkal könnyebbé teszi a dolgomat. Mégis tartok ettől a Ricsi-féle ötlettől. Ha Ria ottléte bosszantotta, velem miért lenne másképp?