Bennem van ez a parancs. Nem is kell kimondania. Nem kell felhívnia rá a figyelmemet. Tudom, hogy még a leghalványabb utalás is kellemetlen mindkettőnknek. De mit csináljak, ha mégsem tudom kiverni a fejemből? Van úgy, hogy a nyugtalanságtól képtelen vagyok koncentrálni. Ide-oda ugrálok a munkáim között. Az e-mail fiókokat nézem. Ilyenkor nem ír persze senki. A legnehezebb elvonatkoztatni. Megtalálni azt az állapotot, amelyből már nem szakít ki minduntalan ez az ideges vibrálás.
Mindenütt arról olvasok mostanában, hogy a hormonok felelősek mindenért. Össze-vissza dobálnak minket. Most épp ilyen hatást váltanak ki bennem. Sírhatnékom van olykor. Pedig boldognak kellene lennem. Aztán hirtelen vidám vagyok, csak, mert írt valami kedvességet. Zavar, hogy ennyire függök tőle. A szándékaitól, a hangulataitól, a ráérő idejétől. Ha bent vagyok az iskolában, mindezt elfelejtem. Az otthoni, ülő munka esik nehezemre. Ha magamra maradok a cikázó gondolataimmal.
Ne gyere mindig ugyanazzal. Önmagadnak se ismételgesd mindig ugyanazt.