Megint kezdhetem elölről. Megint kereshetek valami mást.

Ricsinek először nem mondtam semmit. Csak rosszkedvűen válaszolgattam. Tőmondatokban. Nem volt kedvem beszélni. Fáradt vagyok. Persze, nincs okom panaszkodni. Majd csak lesz valami. Mégis nehezemre esik most összeszedni magam.

Mikor másnap bementem az iskolába, nem tartottam rendes órákat. Nem volt hozzá erőm. Beszélgettem a fiúkkal. Persze németül. Ahhoz ragaszkodom. De tényleg szabadon beszélgettünk. Nem örültek a váltásnak. Mindegy, úgysem tehetnek semmit. Illetve többen jelezték, hogy magántanítványként szeretnének hozzám járni. Ha lehet. Miért ne lehetne? Boldogan vállalom. Lehet, hogy páran komolyan is gondolják.  És vajon a szüleik is hajlandóak megfizetni a különórát?

Írtam Colosnak. Elmeséltem, mit közölt velem az igazgató. Colos nagyon sajnálja. És igyekszik megtudni, mi áll a háttérben.

Aztán mégiscsak elmondtam Ricsinek. De pont rosszkor, mert egészen más járt a fejében. Belebonyolódott egy ügybe. És ilyenkor csak arra koncentrál. Nem éreztem, hogy igazán átérezné, mit jelent nekem, hogy elvesztem a munkám. Persze, vigasztalt egy kicsit. Meg biztatott. Én mindig találok valamit. Olyan ügyes nő vagyok. Nem kell pánikolnom. Nem, pánikolni tényleg nem kell. Csak elvesztettem a türelmem. Elkezdtem dühödten takarítani. Csapkodtam, morogtam, és közben megvádoltam mindennel. Már akkor is tudtam, hogy ez így nem jó, mikor benne voltam. De túl nagy volt bennem a feszültség.

Ricsi először megkért, hogy hagyjam abba. Aztán vállat vont, vette a kabátját, és kisétált a lakásból. Csak úgy. Tovább csapkodtam, és közben elkezdtem sírni. Dühödten elmosogattam. Ennivalót kerestem. Csokoládét. Persze nem volt. Felöltöztem, hogy lemenjek. Aztán mégse volt hozzá kedvem.

Elviselhetetlen vagyok. Még a magam számára is.